::: S. Nagy Katalin T. Horváth Éváról szóló monográfiája elé
Ha egy művész közel áll hozzánk, akkor nem kevesebbre vágyunk, mint megtalálni azokat a szavakat, megfogalmazni azokat a mondatokat, amikkel a kívülállókat behozhatjuk egy világba, ami számunkra kedves, de másoknak még talán idegen. Ráakadni a kapcsolóra, ami működésbe hozza az objektívet, amitől hirtelen éles lesz a kép. A legjobb alkalom erre kiállítást megnyitni vagy monográfiát írni.
Mindkettőbe ezerféleképpen foghatunk bele. Nézhetjük kívülről az életpályát és a szokványos panelek mentén haladva kronologikus sorrendben mesélhetjük el a történéseket, mint egy regényt. Kereshetünk híres elődöket, akikkel szellemi rokonság feltételezhető, illetve akiket a művész saját bevallása szerint is csodált, iránymutatónak talált útja kezdetén. Ha voltak hús vér mesterek, akik vezették, elmesélhetjük a róluk való leválás történetét, a saját út megtalálását, az egyéni stílus kialakulásának izgalmas menetét. De nem muszáj. Lehetünk szubjektívek is akár. Hiszen mindkét műfaj lényege, hogy ablakot nyissunk a néző/olvasó számára.
A munka során két út áll előttünk; nyitott elmével és szívvel belevetődni egy univerzumba, készen a meglepetésekre. Bátran vállalni a kockázatot, hogy addig felépített elképzelésünk a művészről új megvilágításba kerül, vagy magabiztosan belevágni és konzekvensen keresni a bizonyítékokat, amik alátámasztják kész teóriáink helyességét. Mindkét változat kockázatos, de mindkettő kecsegtet eredménnyel.
S. Nagy Katalin legújabb, T. Horváth Éváról szóló monográfiája megírásakor a műcsoportok ismertetését választotta vezérfonalnak, hogy vázolja ennek a rendkívül izgalmas és sokoldalú művész-mikrokozmosznak a kialakulását. Könyve az anyagok és technikák sokszínűségének ismertetésén keresztül próbálja bemutatni a művész hihetetlenül kreatív észjárását és sajátos alkotói gondolkodását.
Az egyszerűsítés kedvéért általában vegyes technikának aposztrofált művek T. Horváth Éva esetében ugyanis elképesztően széles eszközhasználatot vonultatnak fel; ceruzával, páccal, gouache-sal, akvarell-lel, tussal, olajjal, akrillal, dextrinnel dolgozza meg a nem kevésbé fantáziadúsan kiválasztott hordozókat. Találunk kötészeti vászonra, lepedőre, tapétára, hullámpapírra készült munkákat, de remek berendezett dobozai is készültek kiselejtezett íróasztalfiókokból. Lomtalanítások alkalmával felfedezett ajtószárnyak és szekrényajtók is új életet kezdtek már a keze alatt. S. Nagy laikusok számára is érhetően és érdekesen ismerteti a művész unortodox technikáit s anyagismeret tekintetében is hasznos háttér-információkkal látja el az olvasókat. Beavat a kollázstechnika eredetébe, és ismerteti a magyar úttörőket is, akik legtöbbjéhez személyes kapcsolat is fűzte. Annyira élvezetesen tárja elénk az alkotó egyéni technikáinak részleteit, hogy az olvasónak nagy kedve támad azonnal félretenni a könyvet és kísérletezni egyet például a papírpéppel.
A hetvenes évektől a kilencvenesekig, írja a szerző, T. Horváth Éva korrekt módon megtanulta a kubizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus nyelvi és formai jegyeit és végigjárta – kifejezésbeli értelemben – a klasszikus modernizmus vizuális nyelvi útját. Gyakran felmerül bennem (máskor is, nem csak most, olvasás közben), kellenek-e a mesterek, muszáj-e egy művésznek saját törzsfejlődési stádiumait vezetőkkel kidolgoznia? És ha úgy alakul, hogy igen, hol van az a pont, ahol egzakt módon felismerhető az elszakadás eseménye?
Ha kész a tanítvány, eljön a mester. Nekem ez a remek buddhista mondás példázza legjobban T. Horváth Éva pályáját. A budaörsi évek alatt Fischer Ernő köré gyűlő fiatal művészcsapatban nem vált epigonná, hanem szuverén módon áteresztette magán a világot, megalkotta a saját univerzumát és elvette hozzá, ami kellett. Kifogta a levegőből, kikristályosította magának a korszellemből.
A ma képzőművésze kipróbálhat bármit, amihez kedve van, fejlődhet a saját ritmusában, T. Horváth Éva pedig maximálisan ki is használja ezt a szabadságot. Ugyanúgy helyén van egy kollázskiállításon, mint festők között; egyenrangú alkotótárs, ha installációban gondolkodik; szuverén módon teszi fel a mércét a legmagasabb fokra, ha részt vesz egy mail art biennálén. Önmagából merít, önmagát adja. Ha a tekercsképek formáját és a kalligráfiát találja a legalkalmasabbnak mondandója közlésére, vagányul belevág – a szabályok ismerete, tanulmányút és japán mester hiányában is. Saját műfajt teremt. Olyan hosszú a hegy, a táj, a gondolat, amit képbe kell önteni, hogy egy hosszú, nagyon hosszú hordozóanyag kell, négy-öt, tíz-tizenkét méteres. Tekercs!
Korábbi munkáit gyakran előveszi, újrarendez, átdolgoz, megjavít. Nincsenek szabályok. Ez a szabály. A kép úgyis befejezi önmagát… – vallja lehengerlő magabiztossággal.
S. Nagy Katalin – az Arnolfini Szalonban olvasható, elismerő kommentárokkal kísért képmagyarázó sorozatainak metódusát követve – kapaszkodók tárházát kínálja az idegen látogatónak. Történelmi, mitológiai háttér-információkat mellékel a képek mellé. A művek elemzése közben gyakran emleget közismert kortársakat, illetve már nem élő művészeket, akik – befejezett életművük lévén – már elhelyeződtek a művészettörténetben. Ők azok, akik már szabadon interpretálhatóak, mert összefüggő, befejezett egységekként nézünk rájuk. Előszeretettel hivatkozik például Ország Lili művészetére mint abszolútumra, ultimatív mértékegységre.
Nem szabad azonban elfelejtkezünk a tényről, hogy T. Horváth Éva időközben – szerény, csendes egyénisége ellenére – maga is követendő művésszé, irányadó alkotóvá vált. Olyan szuverén művésszé, akit már nem mások tükrében, hanem a saját életművén belül felépített értékrendszer alapján lehet vizsgálni. Csinálhat bármit, messziről felismerhető a stílusa. Saját nyelve van, munkáinak semmihez sem hasonlítható karaktere. Beleláthatunk különféle hatásokat, korai izmusokat, ami azonban közelebb hajolásra késztet minket, az a „téhorváthosság” a képekben. Az összehasonlíthatatlan, az utolérhetetlen. A szabadság, a zabolátlan energiák.
Valamikor a kilencvenes években, a Balatonon nyaraltunk és megtudtam, hogy a Magyar Festők Társaságának kiállítása nyílik Almádiban. Ez volt az első megnyitó, amire hívatlanul mentünk el. Egy meglehetősen meleg tetőtérbe kellett felbaktatni, és először egy 3 éves gyerek nagyságú, festett, kollázsolt leporellót pillantottam meg a terem közepén a padlón. Sosem láttam még ilyen szabálytalan, szerteszét burjánzó, mégis fegyelmezett munkát, ami fittyet hány arra, hogy mekkora méretekben gondolkodunk a leporellóról és hol vannak a festészet határai. Éreztem, hogy a fejemben, mint a Mátrixban, lefutnak az addigi programok, és vad erővel soronként újraíródik minden. Közel mentem. Akkor jegyeztem meg ezt a nevet: T. Horváth Éva.
Nagyon örülök, hogy most itt ez a könyv a kezemben. Meg a szeretete és barátsága is.
Lakner Zsuzsa
Köszönöm!
Köszönjük a szerzőnek az írást, és Ervinnek, hogy feltette. Éva és Laci.