A dublini járókelő

::: Joyce Ulysseséről


Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, számomra kétféle fundamentális könyvélmény létezik. Az egyik beszippant, olyan történetet mesél, amelyet nem akarsz letenni, olvasnád, míg a végén kiszipolyozva és megkönnyebbülve végre kiesel a másik oldalon. A másik az, amit nagyregénynek hívnak. A találkozásra velük minden hardcore könyvbarát készül és számít is. Ezek azok a könyvek, amelyekre vagy azt mondjuk, hogy ezt vinném a lakatlan szigetre, vagy azt, hogy majd nyugdíjasan lesz rá időm. Szemmagasságban ott vannak a polcon, hogy felismerjük, ha eljön az idő. A szóban forgó könyveknek is van némi történetmesélő karakterük, de igazi hivatásuk, hogy összefoglalják írójuk világnézetét a dolgokról. Ezek a könyvek – legalábbis nekem – újabb összekötő pálcikákat képeznek a meglevő fehérjeállományból agyam szürkeállományában, addig ismeretlen összefüggések felfedezésére késztetnek, amelyek azután új update-et eredményeznek a winchesteremen – hogy korszerűen fejezzem ki magam.

Az utóbbi csoportba tartozó könyvek nekem az olvasás időrendjében: Virginia Woolf: Mrs. Dalloway (háromszor olvastam eddig; 20, 30 és 40 éves koromban); Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában; Jonathan Littel: A jóindulatúak; James Joyce: Ulysses.

Pontosan meg tudom mondani, mikor futottam neki először és meddig jutottam akkor az Ulyssesben: a 8. Stuttgarti Nemzetközi Szólótánc-Fesztivál 2004-es keltezésű könyvjelző méretű és formájú szórólapja a 16. oldalnál akadt meg.

A regény egyetlen nap alatt játszódik Dublinban, 1904. július 16-án. Hogy leemeljem megint, azelőtt nekem is el kellett menni oda, hogy meg akarjam tudni, miként is kell olvasni, érteni ezt a felhős, naptalan, nedves várost és lakóit, amihez most már személyes kapcsolatok is fűznek.

A történet, bár reggel kezdődik és éjfél után ér véget, nem lineárisan halad a időben, körkörösen inkább, és nekem végig Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje járt a fejemben, ahol az angyalok a városlakók felett/között körözve csendben hallgatják azok gondolatait. Joyce két fő alakja, a különböző irányokból útnak induló Stephen Dedalus és Leopold Bloom jön-megy az utcákon, hogy aztán közös ivászat után, kocsmai verekedésből kikecmeregve együtt zárják a napot, mi pedig tanúi leszünk az összes saját és velük összeakadó ember gondolatának, emlékeinek, és valamennyi, nem ritkán Guinness-gőzös történelmi, politikai, faji és nemekre vonatkozó elméleteinek. Mintha kerengenénk Dublin felett és fognánk az összes gondolatot, amelyek a városban aznap elhangzanak. Temetés, születés, szexuális és kulináris élmények, minden egy helyen, egy napban. A relativitás elmélete és a szülőföld magnetikus hatásának bizonyítása is levezethető Joyce munkájából, ez az egy nap története ugyanis 7 év munkája. Három helyszínen készült – Triesztben, Zürichben és Párizsban –, miután az író 22 évesen elhagyta Dublint és két rövid látogatás kivételével sosem tért vissza oda.

Olvastam már olyan megveszekedett rajongókról, akiknek a polcán több színes papír fecni lóg ki agyonolvasott kötetükből, hogy a szellemes és találó mondatokat rögtön megtalálják. Én is igyekeztem megjegyezni párat. Ezt a megállapítást lefekvéshez készülődve Leopold Bloom teszi magában: Elgondolván, hogy minden ember, aki belép, azt képzeli, hogy ő az első, aki belép, pedig mindig legutolsó tagja egy megelőző sornak, még ha első tagja is egy következőnek; mindenki magát képzeli elsőnek, utolsónak, egyetlennek és páratlannak, holott senki sem első vagy utolsó vagy egyetlen vagy páratlan a végtelenségig ismétlődő és a végtelenségből eredő sorban.

A szövegfolyamot Marion (Molly) Bloom 63 oldal pont és vessző nélküli monológja zárja. Ez a passzus kicsit kilóg nekem az egészből, de talán épp azért fontos, mert valahol Joyce nőképét illusztrálja. Leopold Gibraltárban született énekesnő felesége hűtlen, elégedetlen anti-Penelopé. Szóözöne mai olvasatban is olykor meghökkentően vulgáris és drasztikus, Leopoldról alkotott képünket pedig olymódon revideálja, hogy legszívesebben elölről kezdenénk a könyvet.

Nem kell félni az Ulyssestől, élvezetes olvasmány, sok könyv egyben. Nem érdemes a nyugdíjas évekig várni vele.

Lakner Zsuzsa

 Átvett újraközlés | Forrás: Susannicon
Megjelent 2012. január 13-án, James Joyce Ulysses című regényének recenziójaként | Európa Kiadó, 2012, 687 oldal

Comments

  1. Lakner Zsuzsa says:

    A cikk mostani megjelenéséhez hozzá kell fűznöm, hogy én még Szentkuthy Miklós fordításában olvastam, a szerkesztőség által kiválasztott könyvborító azonban már az új, nemrégiben megjelent fordításhoz készült.
    Ez fundametális különbség, mert azóta sok vita folyik a sajtóban pro és kontra a különbségről. Az új könyv tárgyként is igazi mestermű: borítója rafináltan figyelemfelkeltő, a tipográfia kellemes, papírja könnyű.

    Beszélgetés a fordítókkal itt:http://port.hu/article/29792

Hozzászólás a(z) Lakner Zsuzsa bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük