Übü-történet

::: Az Übü MMXX című kiállítás elé


1966-ban jelent meg először az Übü magyarul, méghozzá Kondor Béla illusztrációival. Übü király, avagy a lengyelek, Alfred Jarrytól. Rögtön tudtam, hogy ez nekem való. Elolvastam, dolgozott bennem. A következő évben már meg is született az Übü apó, olajban. Klee hatott rám, a Senecio; Klee, akire pár évvel korábban Passuth Krisztina hívta fel a figyelmemet. Ezek voltak azok az évek, amikor mindent megmozgattunk, hogy a modern művészet nagyjait jó minőségben láthassuk valahol. Az idegennyelvű könyvesboltban, a Váci utcában vadásztunk a színes, képes művészeti könyvekre. A nyugat-európai pályatársainkról még csak nem is hallottunk. Éppen mostanában eleveníti fel egy szentendrei kiállítás „a nagy könyvlopást”, amikor a francia könyvkiállítás anyagát szinte teljesen elhordták a látogatók, éhesen a nyugati információkra és képekre. Ám ez még 1959-ben volt – én áprilisban szabadultam a Gyűjtőből, nem jutott volna eszembe a Műcsarnokba menni, még ha tudok is a kiállításról.

Kováts Albert: Übü a fényképésznél, 2018

Nos, tehát Klee és Bálint, utóbbitól az olajfesték itatását, mint felületképző technikát lestem el, de mindenek felett Brezsnyev világa tekintendő übüim ősforrásának, természetesen az alapművön túl. A kép aztán egyike lett a hírhedt ’67-es stúdió kiállítás kizsűrizettjeinek, és azóta is folyamatosan hivatkoznak rá. Az Übü élmény részemmé vált, maradandónak bizonyult. Ám hogy ebből művek szülessenek, több dolognak kellett összetalálkoznia.

Legközelebb 1980-ban került elő az Übü-tematika kollázs kísérleteimmel szorosan együtt. A kollázs technikája meg a története és elvi kérdései akkor már évek óta foglalkoztattak. De elégedetlen voltam a próbálkozásaimmal. Bámultam Max Ernst régi metszetekből épített kollázsait, bámultam a szürrealista kifejezés ennyire kézenfekvő és adekvát megvalósulásait (egy párizsi úton közelről láthattam ezeket a Nemzeti Könyvtárban). De tudtam, mindez csak ösztönző lehet: a korral, s amit én átéreztem, nem egyezik már ez a valóságszemlélet, és emiatt a technika átvétele is lehetetlen. Nem szólva olyan gyakorlati nehézségekről, mint szabadon rendelkezni XIX. századi metszetanyaggal. (Fénymásolatok, ha lehettek volna is, természetesen nem jöhettek szóba.)

Kováts Albert: Kísértet járja be Európát, 2019

Ernst munkáiban az abszurdot éreztem aktuálisnak, amit az übüi tragikomikummal akartam megspékelni. Übü kijelentésében – mely szerint (Jékely Zoltán fordításában) „…minden adót kétszer kell megfizetni, és háromszor azokat, amiket még ezután rovok ki. Így hamar meggazdagszom, aztán megölök mindenkit, s odébbállok” – ugyanazt az abszurd tragikomikumot érzékeltem, ami korábban Kafka Az átváltozásában hatott rám, s amit meg akartam valósítani képben. Az 1980 és ’84 között született kollázsokhoz a dráma történetét „adaptálni” kellett, részben pedig tovább fűzni a képzőművészet nyelvén. És végül rá kellett jönni, hogy a szürke vagy más egyszínű ingres papír kiváló alapja a kollázs elemeinek, és hogy a kompozíció fontos kiegészítője a finom vékony vonalszerkezet. A nyersanyag pedig főként mégiscsak ódon illusztrációs anyag lett: tudományos, művészeti vegyesen, továbbá mindenféle régi papír.

Kováts Albert: Rózsaszín Übü, 2019

Ujjongva és lázas munkával realizáltam a munka feltételeinek szerencsés találkozását – Übü jegyében. 1980 és ’85 között 35 Übü kollázs készült. A ciklus vége felé kibővítve, újabb technikákkal kísérletezve: a Fekete Übü például már a térbeli kollázs fogalmát is megvalósította. ’82-ben a ma már nem létező Helikon Galériában állítottam ki 21-et a kollázsokból, csekély érdeklődést keltve. „Kár volt szétvágni azokat a szép régi könyveket” – írta valaki a vendégkönyvbe. Egy kis leporelló jelent meg. Ebben Forgács Éva sokrétűen elemzi az anyagot, egyebek mellett technika és tartalom mély összefüggését tárva fel: „…megmutatja, miként lehetséges egy érzelmi, szellemi állapot árnyalt és pontos lejegyzése olyan képi elemek segítségével, amelyek önálló formai értékkel is rendelkeznek, és konkrét tárgy-emlékekhez is kapcsolódnak.” Én pedig így emlékeztem: „…lehetetlen pontosan tudni, hogyan függ össze a par excellence képzőművészeti gondolat a továbbfejlesztett Übü legendáriummal, miként löki előre egyik a másikat műről műre. Évek telnek el így. Aztán fokozatosan rá kell ébredni, hogy az anyag és a feladat vonzása egyre csökken. (…) Valami lezárult. Sajnálom, de be kell látnom, hogy az öt év alatt (…) én is megváltoztam, a világ is más lett.”

Kováts Albert: Übü papa, Übü mama szócsővel, 2019

Amikor a kollázs-ciklus még meglehetősen friss volt, érezhettem úgy, hogy szükség van érlelődésére, és idővel több nézőnek többet mondanak majd ezek a munkák. A későbbi aktualitásukban nem kételkedtem. Így esett, hogy örömmel állítottam ki 15 évvel később, ’97-ben a Francia Intézetben a ciklus kései műveivel kiegészített anyagot. Szép katalógust tudtam megjelentetni az akkori idők gazdag pályázási lehetőségeinek köszönhetően. Forgács Éva kibővítette korábbi elemzését, én is írtam Idősíkok címmel visszaemlékező sorokat a katalógusba.

Kováts Albert: Szakállas Übü, 2019

Néhány éven át olajképek sora következett. Ezen a perióduson belül is megjelent Übü, többnyire megnevezetten (például: Szárnyaló Übü; Übü papa fúj a szél, fúj a szél, mindkettő 1987), máskor inkább közvetetten (A gyémántos forgó, 1988). A következő évtől az olaj-farost képeket fokozatosan a csőtollal, akvarellel alkotott viszonylag nagyméretű munkák váltották fel. Itt már nem jelent meg Übü közvetlenül, de a jelenléte áthatotta a gondolkozásomat (Például A tollas kalpag, 1989). Ezután, egészen 2018-ig az Übü motívum csak szórványosan, alkalomszerűen jelent meg (mint például ’96-’98-ban).

Kováts Albert: Übü romváros, 2019

Noha a legutóbbi kollázs kiállítás óta több mint húsz év telt el, az akkori katalógusbevezetőm sorait változatlanul aktuálisnak érzem: „Az Übü téma azóta is kísért. A rendszerváltozás eufóriájában egy történelmi pillanatra úgy látszott, örökre kimegy a divatból. De egy bölcs barátom megnyugtatott: Ne félj, Übü örök. S a jelek szerint igaza lett. Übü alakváltoztató képessége, alkalmazkodása minden kor követelményeihez, lepipálhatatlan.” Így aztán 2018-ra ismét „összegyűlt” annyi indíttatás, amennyi egy kiállításnyi Übü megszületését indokolta.

Kováts Albert


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző katalógusa
Megjelent Kováts Albert Übü MMXX című kiállításának katalógusában | A tárlat a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény galériájában nyílt meg, 2020. február 5-én; megtekinthető március 28-áig | Az írásban szereplő képek a kiállított anyag részei | Műtárgyfotók: Kováts Gergő; katalógusterv: Kováts Borbála

Comments

  1. Lakner Zsuzsa says:

    A kollázzsal (is) foglalkozó kortárs magyar művészek többnyire Bálint Endrét, Vajda Lajost és Ország Lilit említik irányadó inspirációs forrásnak. Nekem, később született, lassan gyorsuló önművelőnek ez a világ sokáig láthatatlan maradt. Mindent, amit ma tudok, életvonalamon a kilencvenes évek elején Max Ernst művészetének felfedezése öntötte keretbe. Az ő vándorlásai a kísérletezés mezején kifogyhatatlan inspirációként égtek be az agyamba. Aztán mikor megismertem Kováts Albert művészetét, alkotói észjárását, újabb világítótorony bukkant fel számomra a láthatáron. Egy tanárok, mesterek nélküli vergődésben, alkotói életem legfontosabb szakaszára az általa rendezett első önálló kollázskiállításom tárta szélesre a kaput. Kováts Albert töretlen emberi és alkotói magatartása számomra abszolút irányadó ma is. Nagyon örülök, hogy itt olvashatom (és mostantól bármikor újra) ezt az írást.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük