::: Az Übü MMXX című kiállítás elé
1966-ban jelent meg először az Übü magyarul, méghozzá Kondor Béla illusztrációival. Übü király, avagy a lengyelek, Alfred Jarrytól. Rögtön tudtam, hogy ez nekem való. Elolvastam, dolgozott bennem. A következő évben már meg is született az Übü apó, olajban. Klee hatott rám, a Senecio; Klee, akire pár évvel korábban Passuth Krisztina hívta fel a figyelmemet. Ezek voltak azok az évek, amikor mindent megmozgattunk, hogy a modern művészet nagyjait jó minőségben láthassuk valahol. Az idegennyelvű könyvesboltban, a Váci utcában vadásztunk a színes, képes művészeti könyvekre. A nyugat-európai pályatársainkról még csak nem is hallottunk. Éppen mostanában eleveníti fel egy szentendrei kiállítás „a nagy könyvlopást”, amikor a francia könyvkiállítás anyagát szinte teljesen elhordták a látogatók, éhesen a nyugati információkra és képekre. Ám ez még 1959-ben volt – én áprilisban szabadultam a Gyűjtőből, nem jutott volna eszembe a Műcsarnokba menni, még ha tudok is a kiállításról.
Nos, tehát Klee és Bálint, utóbbitól az olajfesték itatását, mint felületképző technikát lestem el, de mindenek felett Brezsnyev világa tekintendő übüim ősforrásának, természetesen az alapművön túl. A kép aztán egyike lett a hírhedt ’67-es stúdió kiállítás kizsűrizettjeinek, és azóta is folyamatosan hivatkoznak rá. Az Übü élmény részemmé vált, maradandónak bizonyult. Ám hogy ebből művek szülessenek, több dolognak kellett összetalálkoznia.
Legközelebb 1980-ban került elő az Übü-tematika kollázs kísérleteimmel szorosan együtt. A kollázs technikája meg a története és elvi kérdései akkor már évek óta foglalkoztattak. De elégedetlen voltam a próbálkozásaimmal. Bámultam Max Ernst régi metszetekből épített kollázsait, bámultam a szürrealista kifejezés ennyire kézenfekvő és adekvát megvalósulásait (egy párizsi úton közelről láthattam ezeket a Nemzeti Könyvtárban). De tudtam, mindez csak ösztönző lehet: a korral, s amit én átéreztem, nem egyezik már ez a valóságszemlélet, és emiatt a technika átvétele is lehetetlen. Nem szólva olyan gyakorlati nehézségekről, mint szabadon rendelkezni XIX. századi metszetanyaggal. (Fénymásolatok, ha lehettek volna is, természetesen nem jöhettek szóba.)
Ernst munkáiban az abszurdot éreztem aktuálisnak, amit az übüi tragikomikummal akartam megspékelni. Übü kijelentésében – mely szerint (Jékely Zoltán fordításában) „…minden adót kétszer kell megfizetni, és háromszor azokat, amiket még ezután rovok ki. Így hamar meggazdagszom, aztán megölök mindenkit, s odébbállok” – ugyanazt az abszurd tragikomikumot érzékeltem, ami korábban Kafka Az átváltozásában hatott rám, s amit meg akartam valósítani képben. Az 1980 és ’84 között született kollázsokhoz a dráma történetét „adaptálni” kellett, részben pedig tovább fűzni a képzőművészet nyelvén. És végül rá kellett jönni, hogy a szürke vagy más egyszínű ingres papír kiváló alapja a kollázs elemeinek, és hogy a kompozíció fontos kiegészítője a finom vékony vonalszerkezet. A nyersanyag pedig főként mégiscsak ódon illusztrációs anyag lett: tudományos, művészeti vegyesen, továbbá mindenféle régi papír.
Ujjongva és lázas munkával realizáltam a munka feltételeinek szerencsés találkozását – Übü jegyében. 1980 és ’85 között 35 Übü kollázs készült. A ciklus vége felé kibővítve, újabb technikákkal kísérletezve: a Fekete Übü például már a térbeli kollázs fogalmát is megvalósította. ’82-ben a ma már nem létező Helikon Galériában állítottam ki 21-et a kollázsokból, csekély érdeklődést keltve. „Kár volt szétvágni azokat a szép régi könyveket” – írta valaki a vendégkönyvbe. Egy kis leporelló jelent meg. Ebben Forgács Éva sokrétűen elemzi az anyagot, egyebek mellett technika és tartalom mély összefüggését tárva fel: „…megmutatja, miként lehetséges egy érzelmi, szellemi állapot árnyalt és pontos lejegyzése olyan képi elemek segítségével, amelyek önálló formai értékkel is rendelkeznek, és konkrét tárgy-emlékekhez is kapcsolódnak.” Én pedig így emlékeztem: „…lehetetlen pontosan tudni, hogyan függ össze a par excellence képzőművészeti gondolat a továbbfejlesztett Übü legendáriummal, miként löki előre egyik a másikat műről műre. Évek telnek el így. Aztán fokozatosan rá kell ébredni, hogy az anyag és a feladat vonzása egyre csökken. (…) Valami lezárult. Sajnálom, de be kell látnom, hogy az öt év alatt (…) én is megváltoztam, a világ is más lett.”
Amikor a kollázs-ciklus még meglehetősen friss volt, érezhettem úgy, hogy szükség van érlelődésére, és idővel több nézőnek többet mondanak majd ezek a munkák. A későbbi aktualitásukban nem kételkedtem. Így esett, hogy örömmel állítottam ki 15 évvel később, ’97-ben a Francia Intézetben a ciklus kései műveivel kiegészített anyagot. Szép katalógust tudtam megjelentetni az akkori idők gazdag pályázási lehetőségeinek köszönhetően. Forgács Éva kibővítette korábbi elemzését, én is írtam Idősíkok címmel visszaemlékező sorokat a katalógusba.
Néhány éven át olajképek sora következett. Ezen a perióduson belül is megjelent Übü, többnyire megnevezetten (például: Szárnyaló Übü; Übü papa fúj a szél, fúj a szél, mindkettő 1987), máskor inkább közvetetten (A gyémántos forgó, 1988). A következő évtől az olaj-farost képeket fokozatosan a csőtollal, akvarellel alkotott viszonylag nagyméretű munkák váltották fel. Itt már nem jelent meg Übü közvetlenül, de a jelenléte áthatotta a gondolkozásomat (Például A tollas kalpag, 1989). Ezután, egészen 2018-ig az Übü motívum csak szórványosan, alkalomszerűen jelent meg (mint például ’96-’98-ban).
Noha a legutóbbi kollázs kiállítás óta több mint húsz év telt el, az akkori katalógusbevezetőm sorait változatlanul aktuálisnak érzem: „Az Übü téma azóta is kísért. A rendszerváltozás eufóriájában egy történelmi pillanatra úgy látszott, örökre kimegy a divatból. De egy bölcs barátom megnyugtatott: Ne félj, Übü örök. S a jelek szerint igaza lett. Übü alakváltoztató képessége, alkalmazkodása minden kor követelményeihez, lepipálhatatlan.” Így aztán 2018-ra ismét „összegyűlt” annyi indíttatás, amennyi egy kiállításnyi Übü megszületését indokolta.
Kováts Albert
A kollázzsal (is) foglalkozó kortárs magyar művészek többnyire Bálint Endrét, Vajda Lajost és Ország Lilit említik irányadó inspirációs forrásnak. Nekem, később született, lassan gyorsuló önművelőnek ez a világ sokáig láthatatlan maradt. Mindent, amit ma tudok, életvonalamon a kilencvenes évek elején Max Ernst művészetének felfedezése öntötte keretbe. Az ő vándorlásai a kísérletezés mezején kifogyhatatlan inspirációként égtek be az agyamba. Aztán mikor megismertem Kováts Albert művészetét, alkotói észjárását, újabb világítótorony bukkant fel számomra a láthatáron. Egy tanárok, mesterek nélküli vergődésben, alkotói életem legfontosabb szakaszára az általa rendezett első önálló kollázskiállításom tárta szélesre a kaput. Kováts Albert töretlen emberi és alkotói magatartása számomra abszolút irányadó ma is. Nagyon örülök, hogy itt olvashatom (és mostantól bármikor újra) ezt az írást.