Primizli

::: Egy régi barátság


Mokány, jókötésű, viszonylag alacsony, figyelmes nézésű fiatalember, nyírott bajusszal, kezdődő kopaszsággal, úgy a harmincas évei elején. Tisztességes polgári neve Szünstein László, de mindenki Primizlinek szólítja, különben teljes joggal, hiszen látszik is, hogy ő Primizli. Lehet, hogy ez viccesen hangzik, de a dolog komoly; a nevet és viselőjét biztos tekintély övezi. Az én időmben a gyalogmunkások brigádvezetője, akit az őrség a korábbi tapasztalatai alapján nevezett ki erre a posztra. Tudni lehetett, hogy végigpróbálta már a többi ágazat brigádvezetését is; korábban írnok volt a parancsnok mellett, meg a kultúrbrigád tevékeny vezető alakja. Mindenütt jó munkát végzett, az őrség és az elítéltek közti súrlódásoknak, a munkavégzés közben adódó konfliktusoknak ügyes, diplomatikus megoldója vagy elsikálója volt. Ezt a parancsnokság méltányolta is. Mégis, rendszerint távoznia kellett a vezető posztról néhány hétre, egy-két hónapra, mert lebukott valamivel. A kivételes helyzet ugyanis aránytalanul nagy engedményt jelentett; az őrség tagjainak a mozgási szabadságához hasonlót a szögesdróton belül, lazább fegyelmet a munkahelyen, ami lehetővé tette valamilyen stikli, tiltott ügylet, szabálytalanság elkövetését. Mint régi sittes, Primizli nagyon jól tudta, hol a határ. Mi az, amit elnéznek, s mi az, ami megéri a kockázatot, a kisebb büntetést. Csak kezdő korában, évekkel azelőtt ragadtatta magát fiatalos hevességekre, sikerrel aligha kecsegtető vakmerőségekre. Ilyen eset volt az is, amikor az őrség egyik tagjával összejátszva lottószelvényt hamisított. Lebuktak, persze, s következményként másfél évet hozzátettek az ítéletéhez. De a közelmúlt szolid esetei általában két-három hét gyalogmunkával jóvá tétettek: szezontól függően marokszedéssel, borsónyűvéssel vagy répaszedéssel. Az őrség előbb-utóbb ráébredt Primizli nélkülözhetetlenségére, és ismét brigádvezető lett valamelyik csapat élén. Ő maga életszakaszai e sajátos váltakozásait mint szándékos eseményeket élte meg, s mélyen meg volt győződve, hogy minden körülmények közt képes talpra állni, megújulni. Mondta is, hogy nem tart a jövőtől. Ha szabadul (már alig volt három éve hátra), biztos benne, a kinti világban hamarosan pozícióhoz jut: valahol vidéken lesz téeszelnök vagy párttitkár. Ez abszolút hihető volt.

Napsütéses, enyhe szeptember volt, amikor a kultúrbrigád feladat nélkül maradt. A legutóbbi feladat egy klasszikus operett, méghozzá Kálmán Imre Marica grófnőjének a szabadtéri színre vitele volt. Tudni lehetett, hogy az eljátszandó darab megválasztása legfelsőbb óhaj megvalósulása. Hogy miért az, ami, itt, a semmi közepén, minden művelődési lehetőségtől távol, ez komolyabb kultúrantropológiai kutatást igényelne. Ráadásul, úgy hírlett, tradíció; korábbi elítélt generációk is ugyanezt játszották. A fő sláger: „Szép város Kolozsvár, Én ott lakom a Szamosnál” – megunhatatlanul hangzott fel újra és újra, nem föltétlenül csak a dramaturgiailag indokolt pillanatban. Én az előkészületek közepébe csöppentem, miután kiutáltak a magtáros brigádból.

A magtár elit munkahelynek számított. Egy kétemeletes, gerendaácsolatú, hófehérre meszelt terjedelmes 18. századi építmény: ez volt a magtár. A maga műfajában klasszikus szépségű műemlék. Az emeletekre meredek falépcsők vezettek; ezeken kellett minden technikai vívmány híján a terményes zsákokat egyenként felcipelni. A cipelésen nem könnyített, hogy artisztikus talajon tapodok. A terepet uraló társaság hivatásos hórukk fickókból állt. Fiatal vagányokból, akik odakint is ezt a mesterséget gyakorolták. A száz kilós búzászsákkal kellően bánni, akárhová felhordani, zsákolni, számukra természetes volt. Miután megtanultam, hogy a tarkómra keresztbe tett zsák a jó technika, megbirkóztam valahogy a nyolcvan kilós borsós zsákkal. Nem is tudom, hogyan kerülhettem ide. Talán jót akart, aki a szemüveges diákot 1957 forró augusztusában e rangos helyre irányította. A gúnyolódás és viccelődés a korai távozásomat vetítette előre. Rontottam az összképet és a termelési eredményt; de az is lehet, valaki alkalmasabbat szemeltek ki a helyembe. Vagy tíz nap után munkahely nélküli lettem. A gyalogmunka réme fenyegetett. Hajolgatni a tűző napon a láthatárig elnyúló földeken… nem, ezt mindenképpen el kellett kerülni. Beosztás nélkül lézengeni viszont nem volt ajánlatos, ez szemet szúrt volna. Egyébként is, az a taktika, hogy ne legyél szem előtt.

Kováts Albert igazolványképe, 1956 nyara

Emlékeztem a jótanácsra, amit még Galambos pusztán kaptam egy idősebb kollégától. Ha átkerülök Pálhalmára, keressem a kultúrbrigád vezetőjét. S őrá hivatkozzak. Úgy nézi, az nekem jó lesz. Lézengésem valamelyik reggelén beszélgető férfiak kisebb csoportjába botlottam a házak közti térségen. Kiderült, jó helyen érdeklődöm, ez a kultúrbrigád. Ráadásul kapóra is jöttem. Szükség van emberre, szereplőre, agilis részvevőre. Rajzolok? Annál jobb. Lehet díszletet festeni. Szimpatikus kavarodásba, barátságos emberek közé kerültem. Megcsináltam, amit kellett, ha nem volt munka, kitaláltam valamit magamnak. A napok mindenesetre megerőltetés nélkül teltek. Az előadások zavarosnak tetsző előkészületeit, próbáit nemigen követtem; csak később jöttem rá, hogy az összevisszaság nagyrészt szándékos. Jobb, ha nem minden átlátható és érthető első tekintetre. Az előadásból különben csak szórványos villanásokra emlékszem, pedig kettő is volt belőle, és egy kisebb szerepet én is játsztam (női ruhában). Díszletként mit festettem és mire? Teljesen elhomályosult.

Új ismerőseim köréből lassan kivált négy-öt jellegzetes alak, szervezők, rendezők, volt és leendő szereplők, de mára már csak egy emlékezetes arc maradt: Primizlié, aki itt is valamiféle vezető szerepet töltött be. Mint aki a parancsnokság hallgatólagos felhatalmazását bírja, jött-ment, néha eltűnt, szerzett számos föltétlen szükséges dolgot, kelléket az előadáshoz: civil ruhákat, és festéket nekem, a díszlethez. Nem kell mondani, mennyire bizalmi dolog volt ez: civil ruha! Ezt egy rabgazdaságban kimondani is veszélyes! Ugyan javarészt női ruhák voltak… s talán női ruhában senki nem kísérli meg a szökést… de mégis.

Primizli nyomban bizalmába fogadott. Mondhatnám, a szárnyai alá vett. Megtudtam, hogy mostantól gyalogmunkás brigádtag vagyok az ő égisze alatt, de a szolgálat alól fel vagyok mentve a kultúrmunka idejére. Hamarosan új szálláshelyre, egy másik „csurmába”, azaz volt summás házba költöztem, ahol javarészt a kultúrosok aludtak. Aztán elcsitultak a Marica grófnő hullámai, és a kultúrbrigád egyáltalán nem sietve feloszlott – a legtöbben visszamentek a színjátszás előtti munkahelyükre. Talán volt egy-két idősebb „függetlenített kultúros”, erre nem emlékszem pontosan. De ebben az időben, és ezután is, amíg pálhalmai illetékességű voltam, én már megmaradtam munkátlan gyalogmunkásnak, magyarán lógósnak. Volt reggeli sorakozó, majd kivonulás a munkahelyekre, ezekből azonban teljességgel kimaradtam. Ebben nyilván Primizli keze volt. Persze, napközben, délelőttönként, nem volt ajánlatos császkálni a tábor területén. Könnyen megkérdezhette volna egy őr, vagy akár egy irigy rabtárs, mit keresek én ott, és egyáltalán, hogy képzelem. De munkaidőben nagy nyugalom honolt a két egymással szembenéző házsor között, a kopár, letaposott, földes udvaron. Primizli pedig, attól függően, hogy éppen mi volt az aktuális munka, kinn a földeken vezényelte nagylétszámú brigádját. (Október közeledtével a cukorrépa szedése volt napirenden.)

Primizli értett hozzá, hogy a munka mellett is csináljon szabadidőt magának. Ezekben a napokban sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy a háború utáni Budapesten milyen nagyfiú volt ő. A dollár és a Napoleon aranyak császárának tartották. Kicsiben kezdte, de egyre jobban mentek a dolgai. Ötletes tranzakcióinak, gyors meggazdagodásának híre előbb-utóbb a gazdasági rendőrségnek is tudomására jutott. Kiváló kapcsolatai révén megtudta, figyelik és valutaüzérkedéssel gyanúsítják. Csak az alkalmas pillanatot várják, hogy lecsaphassanak rá. Menekülőre fogta. Akkor kapták el, amikor Fiat Topolinóján Bécs felé vette az irányt. „A kocsi dollárral és arannyal volt kibélelve.” A szegedi Csillagbörtönben raboskodott. Innen barátai szöktették meg, felteszem, némi megmaradt dollár alkalmazásával. Szabadsága nem tartott sokáig. „Mint egy vaskereskedés, úgy mentem a tárgyalásra.” Lánc a kezén és a lábán, s a kettő összekötve egy harmadikkal. Tíz évet kapott. Ötvenhatban őt is kiszabadították. – Miért nem mentél el? – kérdeztem. – Azt gondolta, hogy ha „jó fiúként” viselkedik, önként jelentkezik, elengedik a kevés hátralévő büntetését, és legálisan lehet szabadlábon. Csalódnia kellett: még rátettek valamennyit a hátralévőre.

Az életkorát nem kérdeztem, de abból, amit elmondott, kiviláglott, amiképp az életrajz más hiátusai is kitölthetők voltak. A nyilas időket, Budapest ostromát, nem tudom, hogyan vészelte át, de sejtettem, hogy a rá jellemző talpraesettséggel, vagánysággal. Ami pedig a családját, gyerekkorát illeti, ahhoz sem kellett nagy fantázia, hogy miért is nem az első közlendők között osztja meg ilyen irányú emlékeit új barátjával. Biztosra veszem, hogy családját elpusztították; egyedül maradt fiatalemberként a romos fővárosban, az új világban. Mint ahogy elítéltként sem látogatta, csomagot, levelet sem küldött neki senki. Barátságunknak tovább kellett volna tartania, mint amennyi ideig tarthatott, hogy többet tudjak meg róla. Beszélgetésünk közben egyszer váratlanul kijelentette: Kováts, te zsidó vagy! Ellenkezésemre pedig tettetett szomorúsággal: Nem szép, ha egy zsidó ember megtagadja a zsidóságát. Humor, önirónia és bizalmas önfeltárás is volt ebben a végtelenül komolynak álcázott ugratásban, ami a másik fél részéről (részemről) is a teljes nyitottságot involválta. Ez a nevetésben végződő közjáték a humorunk közös mivoltát is napvilágra hozta. Egy másik eset pedig különösen mélyen érintett, máig hat. Hely- és időspecifikus kifejezése nyilvánult meg hirtelen a szoros barátságnak. Egy nap csokor friss virágot hoztak (egy csomag Kossuth cigaretta ellenében). Épp az emeletes ágyamon tanyáztam, oda nyújtotta fel valaki. Közvetlenül a fejem felett lazán lógott a villanyvezeték, s én a nedves kezemmel odaragadtam a dróthoz. Rémülten igyekeztem eltépni magam, s a lendülettől hanyatt zuhantam a földre. Nem történt bajom, de pár másodpercig csukott szemmel feküdtem. Kováts, a kurva anyád, hallottam magam felett, amikor kinyitottam a szemem. Valami olyan gyengéd trágárság volt ez a fölém hajló Primizlitől, amiben együtt szólt az ijedtség, a féltés, a megkönnyebbülés, és, igen, a szoros barátság.

Hogy miért is kellhetett egy virágcsokor akkor és ott… Talán az operettben volt jelentősége másnap. Nem tudom rekonstruálni. De ami figyelemre méltó itt: a Kossuth cigaretta szerepe. A Kossuth volt a valuta. Amiért majdnem mindent meg lehetett vásárolni. Egyikünk sem dohányzott, és ebből egy nagy közös gyűjtemény keletkezett. Tudniillik rendszeres időközönként spájzolni lehetett bizonyos keretösszegért, és mi a kvótát minden alkalommal cigarettára váltottuk. Amikor el kellett hagynom Pálhalmát, már két teljes karton (nagy, hullámkarton doboz) és még jó néhány csomag cigink volt raktáron. Primizli többször is leszögezte, hogy fifty-fifty, noha ő jelentősebb tőkével szállt bele a közösbe, mint én. Hogy mit lehetett elérni a Kossuth valutával? Például csináltak nekem egy kispolcot a falra, az ágyam mellé (két dobozért), ami óriási komfortnövelés: van hová tenni a szemüveget éjszakára. De nem tudtam kiélvezni gazdagságom minden előnyét, mert néhány hét szabadúszás után kiragadtak kivételezett helyzetemből – és Primizli barátságából. Egy eseménytelennek ígérkező október eleji délelőtt, amikor egyedül múlattam az időt a kihalt körletben, szólt valaki, hogy keresnek. Megtudtam, hogy már hosszabb ideje kerestek kinn a határban a répaszedők közt. Talán éppen Primizli mondta meg, hol keressenek. Aztán megtaláltak, persze, és mondták a szokásosat, hogy szedjem a cuccaimat, és igyekezzek. Tudtam, Pestre visznek, esedékes a feljebbviteli tárgyalás. Már hozták is a civil ruhámat. Semmire sem volt idő; átöltözés; pár csomag Kossuthot gyűrtem egy szatyorba, kapkodva szedtem össze néhány tárgyamat; könyv, fogkefe, s máris indultunk. Vagyis Primizlitől nem lehetett elköszönni; ez fájdalmas volt. Az izgalom, a váratlanság, a várható események villódzó gondolatai között a legerősebb érzés.

Illusztráció: Zsubori Ervin

***

Kiállításokat Kivitelező Állami Vállalat a Gyáli úton, Budapesten, 1960 nyarán. Fatelep, ahol a szokásos rakodások egyikének vagyok nélkülözhetetlen érintettje. Nélkülözhetetlen, mert a hosszú szál kétcollos deszkákat csak párban lehet rakodni, átvenni, átadni, vagy lerakni az érkező kocsiról. A fatelep elég terjedelmes telek, telve máglyának nevezett farakásokkal. A kiáltás elég nehezen jut el hozzám, lassan kiveszem, hogy a nevemet mondják. A portára hívatnak. Időbe telik, míg tisztázódik, mi lesz a rakodással, ha én elhagyom a posztomat. Aztán idő, amíg átvágok két nagy udvaron, s közben töröm a fejem, ki lehet, mi lehet ez. Nem hivatalos ügy, mert akkor az igazgatóságra kéne mennem, dehát akkor kicsoda. Kit kell fogadnom teljes melós ornátusban? A portásfülke körül senkit nem látok, az egyik biztonsági őr jelzi, hogy kint, a kapu előtt, az utcán várnak. Hű, nagy az éberség, még a portára se jöhet be idegen, én viszont ki nem mehetek, csak ha blokkolok, de akkor viszont vissza már nem jöhetnék, csak reggel. A nyitott kapuból végre meglátom: ez Primizli!

Az örömteli üdvözlések után Primizli a lényegre tér. Az obligát százasért jött, ami minden szabadulónak jár korábban szabadult barátjától. Aztán röviden elmondja nyomozása kalandos történetét, ahogyan engem megtalált. Mert ugye nem voltunk felkészülve a korai elválásra, nem írtuk fel egymás címét. Akkori szerelmem nevére emlékezett; ezen a szálon indult el. Súlyos szemrehányást tett, hogy nem vittem el a Kossuth cigiből a részemet. Még nem tudja, mihez kezd. Három napja szabadult. Sok időnk nem volt; vissza kellett mennem deszkát rakodni. A portás is morgott, a kaput be kell csukni. Hoztam a százast. Primizli elköszönt, s már ment is. Azóta nem láttam.

Kováts Albert


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elkészült 2023 márciusában, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük