Kiélezett kontrasztok

::: Mózes Katalin kiállítása elé


Mózes Kati kamarakiállítása, ez az életműtöredék, meg az, hogy én megnyitót mondok, a sűrű ellentmondások élményét ébreszti bennem. Kezdődik mindjárt azzal, hogy ez a néhány kép számomra a teljes Mózes Katit jeleníti meg, és meggyőződésem szerint jogosan, mert a képek a festő munkásságának sűrítményei, pályájának eddigi legjobbjai. De hogyan lehet ezt az élményt átadni, a hallgatóságot erről meggyőzni? Hasonló ellentmondás, mint általában véve az a lehetetlen cél, hogy valaki a látható élményt szavak segítségével tegye még láthatóbbá. Hogy szubjektív benyomásait a művész munkáiról mint objektív tényeket adja elő. Vagyis eleve reménytelen, paradox feladatra vállalkozik. Egy másik akadály, amit a saját megnyitója ellenében Mózes Kati akaratlanul is emel, abban az ellentmondásban keresendő, hogy képei túlságosan is sok gondolatot vetnek föl a megnyitó műfajához képest.

Sok gondolatot, még inkább sok emóciót vetnek föl – bizonyára éppen ezért érintenek oly mélyen, hogy a legnehezebben tudok róluk beszélni –, ez is egy ellentmondás. Mert a legnehezebb feladat feltárni az embernek önmaga mélyrétegeit. Ezek a képek valami közös ősi élményt, közös szorongásunkat, rettegésünket idézik meg; sejtéseinket nyomasztó erőkről, melyek fölött nincs hatalmunk. Mózes Kati korábbi munkáin közvetítők, gnómok, manók hordozták és képviselték a rettenetet. Most a kép maga szól, mint egy hirtelen elhangzó tragikus szimfónia, egyetlen disszonáns hangzatba sűrítve, közvetlenül a hallgató, helyesebben a néző érzelmeire hatva. Ezeket a képeket olykor „festészeten túli” alkotásoknak érzem, melyek eszményi módon, eszköztelenül, festék, karton és minden egyéb köztes ballaszt nélkül, roppant érzékenyen és közelről szólnának hozzám, hozzánk.

Mózes Kati műveiben minálunk és őnála is hatalmasabb erők munkáját sejtem. Ismét csak ellentmondás: ezeknek a képeknek ő az alkotójuk, és mintha mégse ő lenne; a múló idő, vagy a képzőművészet önmozgása hozná létre az újabb és újabb mutációkat, észrevétlenül, ahogyan a természet alakul, változik. És ugyanazzal az eltökélt visszafordíthatatlansággal, mint a természet erői.

A tiszta kék ég is ott ragyog e képeken, a tiszta hajnali ég.

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.

– mondja József Attila, hogy ebbe a tiszta és felkészületlen, létező ragyogásba ostorcsapásként, még inkább sziklaomlásként, sötét tömegként zuhanjon reánk a realitás, a fekete valóság, szétlapítva a paradicsomi lét, az ártalmatlan létezés illúzióját.

Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szívem.)

– mondhatta volna, mondhatná a festő is. Az egyik képen a hétköznapi lét, a napi tevés-vevés közönséges, és mindenkit megillető békés gyakorlata közben sújt le szó szerint és szemmel láthatóan egy súlyos korbácsütés, másutt meg a fekete formák súlyos és erőszakos nehézkedése nyomul szembe az emberi élettel, tágassággal, a természetes, jogos tér- és mozgásigénnyel. A legfeszültebb hatást mégis a tartózkodóan, hűvösen, mondhatni „tárgyilagosan” előadott két kisebb kép képviseli. Ezeken előző nemzedékek sorának tragédiáit átérzett lélek szól megtisztultan, hűvösen, tárgya fölé magasodva, pokoljárás után.

Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Miért érzem úgy, hogy a XX. század teljessége ott rejlik Mózes Kati munkáiban, miért gondolom, hogy most, az ezredvégen, művészete átkarolja az elmúló századot, benne az emberi tragédiákba torkolló, megrendítő, önvizsgálatra késztető mozzanatokkal, sokak életének drámáival, azokkal is, amelyeket csak közvetve, vagy egyáltalán nem élhetett át?

A fentiekben már benne volt a válasz egy része. Ezek a munkák ízig-vérig századunk szülöttei, és nem elsősorban a keletkezés dátuma miatt, hanem mert miközben öntörvényű, egyedi műtárgyak, szuverén egyéniségek, magukban hordozzák a kor ezer vonását. És érdekes módon a formai jegyek, amelyek ezt közvetítik, a XX. századi festészet szinte teljes eszköztárát igénybe veszik és csatarendbe állítják. A kubizmus síkba forgatott és átszervezett tárgyainak az emléke épp úgy megtalálható itt, mint a dadaizmus előítéletmentessége, a kollázs-elv mint képalkotó módszer, és a szürrealizmus abszurd formatársításos komponálásmódja. A festő gyakran tesz engedményt érzelmeinek, szenvedélyességének; ilyenkor megfigyelhető az ecset lázas, szilaj kezelése, a formák lobogása, úgy is, mint expresszív vonás. Ezeknek a nem annyira stiláris, mint inkább módszerbeli tulajdonságoknak a sajátságos ötvözete, meg a jellegzetes lefojtott és mégis friss színvilág alapvető összetevői a képek különös, egyéni varázsának. Mindez tekinthető posztmodern sajátságnak akár, másrészt nem kis ellentétet is magában rejt: ráció és szenvedély, tudatosság és ösztönösség kettősségét, de hát ez minden alkotó munka velejárója. Mózes Katinál kiélezettebb a kontraszt, ez is művészete fontos vonása, a rá jellemző drámai hatás eszköze.

Amennyiben Mózes Kati művészetének a helyét az európai művészeten belül a magyar festészet folyamatában keresem, akkor abban az erős áramlatban találom meg, amit azonos levegője, szelleme tesz közössé, nem pedig stiláris vonásai. Nőfestőinknek a második világháború után kibontakozott művészetére gondolok, elsősorban Vaszkó Erzsébet, Gedő Ilka, Vajda Júlia és Ország Lili világára. Akik ismerik a nevezettek munkásságát, tudják, hogy itt nem valami könnyebb fajsúlyú, elnézéssel kezelt „nőművészetről” van szó. Ez a világ megrendítően komoly, súlyos világ, ahol a művész a vállán hordozza az emberiség minden gondját és poklot jár. Illyés Gyula szerint:

Im a vég, mely előre visz.
Im a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Im, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.

Kováts Albert


Átvett újraközlés | Forrás: Mózes Katalin honlapja
Elhangzott 1998. március 19-én Budapesten, a Merlin Galériában, Mózes Katalin kiállításának megnyitójaként

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük