::: Vaszkó Erzsébet életmű kiállítása apropóján
Korábbi évtizedeink festői értékeinek számbavétele és szakmai feldolgozása maga a szeszélyes „egyenlőtlen fejlődés”. Az idő, úgy tetszik, mostanra megérlelte, hogy Vaszkó Erzsébet (1902–1986) művészete is tartósan és eredményesen a szakmai érdeklődés előterébe kerüljön. A Raiffeisen Galéria kiállítása (2007/2008) irányította a figyelmet Vaszkó Erzsébetre, s épp egy évre rá egy teljesebb, valószínűleg a lehető legteljesebb kollekció tekinthető meg műveiból a Deák Gyűjteményben.
S ami még kitűnőbb: a tárlattal szoros összefüggésben könyv jelent meg a művésznőről. Lóska Lajos munkája rendkívül időszerű, hiszen Vaszkó hasonló művészi alapállású kor- és pályatársairól már évtizedekkel korábban, a „16 forintos” könyvek sorozatában jelent meg kismonográfia: Barcsayról 1963-ban, közeli barátjáról, Gadányiról 1965-ben, Bene Gézáról, festői habitusban rokon művésztársáról már 1971-ben, s monográfia is 2001-ben. Épp ezért a hazai (művészet)politikai hányattatásokból, s kisszámú művéből fakadó szűkebb ismertsége nem magyarázza a „sorozatos újrafelfedezések” ellenére is kései figyelmet. (Hasonló helyzetű és még feltáratlan progresszív művészpálya a nemzedéktárs Magyarász Imréé [1905–1972] is).
A szerző érdeme, hogy a korábban hiányolt datálási nehézségekre, a kései képek közti hiátusok gondjára, az abbahagyások és újrakezdések kérdésére a kiállítás és a könyv együttese megnyugtató választ ad. A Deák Gyűjtemény kiállítóhelyének tagoltsága segíthette a rendezőt abban, hogy a képanyagot szemléletes módon helyezze el: az egymásra következő termek és az egymást követő festői periódusok szinte pontosan egybeesnek. Vaszkónak már a legkorábbi munkáin feltűnő a szemléleti progresszivitás, azaz a par excellence festői eszközökkel történő képformálás igénye és gyakorlata. Az olyan „levegőben lévő” motívumok, mint a sugaras naplemente, a szántókkal szabdalt domboldal, a geometrizáló elemekre redukált ház: hatás vagy közös életérzés folyománya, mindenesetre jól körvonalazható festői irány felvételét jelzi, elhatárolódást mind a hivatalosan támogatott, mind a „tiszta festészet” világától. „Egy másik modern alternatíva” látszik kibontakozni „a Vajda-i, Korniss-i program mellett” (Kopócsy Anna). A harmincas évek végétől követhető az az egyenetlen folyamat, melyben a látvány-szegmensek fokozatosan válnak a képépítés elemeivé, hangsúlyosabbá válik a képszerkezet, miközben az indítékul szolgáló természeti kép mindvégig megmarad. Izgalmas előreugrás ebből a szempontból az 1942-es kisméretű Kompozíció, amely már a háború utáni szerkezetes tájakat előlegezi meg. Ezek a tájak új, konzekvens formarendet tükröznek: előtér és háttér egyenrangú, azonos súlyú elemekből épül, nem törve meg a táblakép síkját.
Mintha a kényszerű kihagyás idején is érlelődött volna Vaszkó Erzsébet festészete, 1956 után drámaibb és még elvontabb műveket alkot. A következetesen etikus szellemű, művelt gondolkodó művész teljesítménye ez, aki „a korral egy tempóban lélegzik”, s ugyanakkor képes „meditáció és koncentráció” segítségével formát adni borús és formátlan tapasztalatainak. Az elvont motívumok egyre önállóbb szerephez jutnak a hatvanas évek munkáin; 1964 után többnyire a képszélektől is elszakadva lebegnek a háttéren. A kései művek így együtt látva csak erősítik egymást. Kézzelfogható közelségbe hozzák, nyilvánvalóvá teszik Vaszkó művészetének kivételes mivoltát. A „Klee-s képek” ragyogó kis kabinetje meditációra készteti a látogatót egyfelől a modern művészet evokatív, kort-idéző képességéről, másfelől a korról, amikor a frontok még tisztán elváltak. A jelen-tudatosság és a szellemi felkészültség indukálta és határozta meg Vaszkó Erzsébet korszerű művészetét, hasonlóképp, mint Gyarmathy Tihamérét.
Lóska Lajos könyve a kismonográfia, az emlékkönyv s a kiállítási katalógus sajátos egysége. Összefoglalja mindazt a személyes és művészettörténeti ismeretet, ami ma Vaszkó Erzsébetről tudható. Többször idézi a művész mindig lényeges, gyakran filozofikus nyilatkozatait, s mindazokat, akiknek érdemi megjegyzéseik voltak a művészről, mindenekelőtt Kállai Ernőt. Tárgyalja a festő recepciótörténetét, s külön részben szemelvényeket közöl a róla megjelent írásokból. Mindezt 32 megjegyzésekkel kísért, színesen reprodukált kép egészíti ki, ezt további 38 színes kép követi. A 70 optimális minőségű repró döntő eleme Vaszkó népszerűsítésének. Mindehhez a kiállítás anyagát tartalmazó 97 tételes műtárgyjegyzék járul.
A kötet által nyújtott számos rész-ismeretből mindazonáltal Vaszkó Erzsébet művészi profilja némiképp elmosódottan rajzolódik elő. Már csak azért is, hiszen élete történelmi korfordulókat hidalt át, ő maga is, művészete is sokat változott. Ennek ellenére, vagy épp ezért az olvasó igényelné, hogy a festő „művészettörténeti helyéről” fogalmat alkothasson; mennyiben „híd” festészete korok és törekvések között, létezett-e „egy másik modern alternatíva”, aminek képviselője volt, és közelebbről, miben is áll az a különös érték, amiben Vaszkó Erzsébet kitűnik pályatársai közül?
Kováts Albert