::: A Tóth Ferencz (1947–2021) életművét bemutató kiállítás elé
Tóth Feri színes és élénk személyiség volt, mindenkiben, aki ismerte, mély nyomokat hagyott. Azt mondják, hogy kinek-kinek annyi személyisége van, ahányan képet alkottak róla. Tóth Ferit is sokféleképpen láthatták az ismerősei: aszerint is, hogy élete melyik szakaszában találkoztak vele, vagy éppen melyik foglalkozását űzte. Ahogyan egy interjúban elbeszélte: botcsinálta szakács volt, tulajdonképpen egy véletlen vitte erre a pályára. De úgy beletanult, hogy az ő főztjéért keresték fel a vendéglőt. Más kérdés, hogy az öt év „reggel hattól éjfélig”, megviselte. De hasznosult ez később, amikor felismerte a festészet és a főzés közti összefüggéseket.
Ha éppen nem festhetett, mert olyanok voltak az életkörülményei, akkor is festő volt és maradt. Szerette egy kollégáját idézni, aki szerint a festészet 24 órás szolgálat. Voltak rajongásig nagyra becsült festő és író példaképei, és mindig a legkiválóbbakat választotta. Pályatársai, kollégái, barátai körében érezte magát a legjobban, a festészet szakmai kérdéseit, a festő-lét dolgait nagyszerűen lehetett vele megbeszélni. De nemcsak ezeket. A barátságához hozzátartozott, hogy személyes kérdésektől a szakmai ügyekig mindenben partner volt, mindenben tudott okos tanácsot adni.
Utánagondoltam, hogyan és mikor alakult kettőnk barátsága. A Magyar Festők Társasága sok más mellett a találkozások és ismerkedések kohója is volt. Az a tény, hogy országos kiállításaink zsűrije elé bárki beadhatott munkát, nem kellett hozzá diplomát lobogtatnia, lehetővé tette ismeretlenek, fiatalok, tehetséges kezdők és addig mozdíthatatlan remeték felbukkanását. Az ezredforduló tája volt az egyesület felívelésének kezdete. Ebben a szerencsés időszakban jelentek meg Feri munkái is valamelyik kiállításunkon.
A festők barátkozása a képekkel való ismerkedéssel kezdődik. Feri nagyon akart. Izgalmasak voltak próbálkozásai és eredetiek a törekvései. Ez sokaknak tetszett, nemkülönben a hozzá tartozó mély meggyőződéssel előadott elméletei. Sok évi kihagyás után időre volt szüksége, hogy a csúcsra jusson. Nagyjából tíz éve érte el azt az igen magas művészi szintet, amivel az egyesület élvonalába tartozónak mondhatta magát, és amivel kiérdemelte pályatársai nagyrabecsülését. Ezt a magas színvonalat haláláig megtartotta, ebből nem engedett. Tisztában volt annak a művészi súlyával, értékével, amit elért. Néhány sikeres önálló kiállításon mutatta be képeit és nem kevésbé eredeti kollázsait, ahol szélesebb körben is megismerték.
Mindez nem zárta ki a tevőleges részvételét az egyesület gyakorlati munkájában, sőt úgy látszott, hogy nem kevésbé része életének az egyesületi munka, mint a festés. Rengeteget segített. A csúcskorszakban amikor a Csepel Galéria teljes programját egyesületünk adta, és kiállítás követett kiállítást, sok órában áldozta idejét a többiek sikeréért. Az igaz barátság megnyilvánulása volt ez, mert minden percet a festészeti munkája rovására töltött Csepelen.
A közös munka összecsiszolja a közös dologban érdekelteket, és a barátság még szorosabbá válik. Mindez az ő jellegzetes szellemes humorával, derűjével és életkedvével megspékelve felejthetetlenné tette az együtt végzett munka óráit. A barátság természetesen munka után is folytatódott, rendszerint egy konkurens kiállítás megnyitóján, és a napot lezáró sörözésen.
Barátságunk kezdetén Feri egyszer megkérdezte: Albert, milyen palinak ismersz engem? És nem engedett válaszolni. „Biztos egy vicces, hülyéskedő, felületes fickónak, aki semmit nem vesz komolyan. Pedig ez csak a látszat.” Valóban, mélyen gondolkozó, gyakran magába mélyedő, töprengő művésznek ismertem meg, akinél a festő mesterség gyakorlata művészettörténeti, filozófiai és irodalmi kérdésekkel együtt vetődött fel és kereste a megoldást. Művészi és emberi karakterét olvasottsága és műveltsége nagy mértékben határozta meg. Hogy emellett még közvetlen és szeretetre méltó barát is lehetett: ez rajzolja körül igazából a személyiségét.
Kováts Albert