Belülről ható forma-emlékek

::: Turcsányi Antal kiállítása elé


Amikor Turcsányi Antal festőművészt legújabb munkáiról kérdezzük, fordulatról számol be, ami művészetében, művészeti gyakorlatában az utóbbi időben végbement. Korábban ugyanis, mint mondja, és ahogy láthattuk is, a természeti látvány elemeiből építette képeit. Pontosabban, a természeti elemek átélt látványát szűrte át festői szemléletén, dolgozta fel, formálta át, és építette képeibe. A fordulat abban áll, hogy most éppen ellenkezőleg, a festői tudattalanban évtizedeken át felgyűlt formai emlékanyag, forma-emlék szerepet váltott és rejtettebb utakon nyilvánul meg. Nem kívülről, a látványvilágból, hanem belülről hat. Munka közben, a halmozódó ecsetvonások, az egymásra simuló festékrétegek hívták és hívják elő az emlékek elemeit, és a festés hevében, mintegy automatikus jelekként bontakoznak ki a felületből.

Turcsányi Antal festménye, 2015.
Turcsányi Antal festménye, 2015.

A képeken az első tekintetre nem is látható belső szakmai események mögül a Kandinszkij-féle „nagy realisztika” és „nagy absztrakció” örökös valósága dereng fel. A lehetséges variációk sajátos Turcsányi-féle változatai váltották itt egymást, az absztrakt és a reális kombinációinak számtalan lehetősége közül cserélt helyet most kettő. A két szélsőség közti tágas területre képzelte Goethe a „modor”, más szóval az egyéni kifejezésmód terrénumát. A kétféle művészi megközelítés – az ábrázoló és az absztrakt – csak túlhaladott vitákban ütközik és zárja ki egymást. Ezen a terepen nem: épp ellenkezőleg. Élesen különböző természetük a művészi gyakorlatban ezernyi mutációban oldódik fel és valósul meg. A lehetőségek száma végtelen, ez a festői szabadság terrénuma.

Turcsányi Antal festői szabadsága látványosan tükröződik a képeken. Ahogyan ott születnek formái a szemünk láttára, burjánzanak és osztódnak, tolonganak, egymásnak feszülnek, amíg végleges helyükre nem találnak. Ugyanez a színekre is áll, hiszen formái egyben színek is, és mintha indukálnák egymást a munka hevében: a sárga lilát, a zöld narancssárgát, a kék okkert, a pink feketét hoz elő. Igazi festői jelenség, a szó eredeti értelmében. A feketének fontos szerep jut itt is, akár a fehér alapú táblákon. A fekete többnyire a kép lelke: mintegy szilárd alapja a kompozíciónak, emellett javaslatokat tesz a szemnek, merre is kalandozzon, milyen úton járhatja be a mű tájait. A festő kezét a gesztus lendülete indítja, vezeti. A festés öröme teljesedik ki a mozgásban, az ecset irányításában. Többnyire felfelé lendülnek a formák, viszik, húzzák magukkal a kompozíciót. A négy nagyméretű festmény uralja a termet, felületei tág teret nyújtanak a szabad ecsetjáráshoz, a festői kifejezés kibontásához. Ugyanakkor alkalom a nézőnek, hogy tekintetével kövesse ezt az ecsetjárást utólag, és konstatálja a helyi festői történéseket a kép egészén belül.

Turcsányi Antal nagyméretű táblaképeivel párhuzamosan mindig festett kisebb kompozíciókat, szüntelenül működő képi fantáziájának és alkotói kényszerének is köszönhetően. Az indíték sokféle lehetett: egy figyelemfelhívó forma, egy színes folt a papíron, az újság jó alapot szolgáltató felülete, egy új anyag kipróbálása, egy kallódó kartondarab, egy képi gondolat felvetése, vagy egyszerűen az ecsetben maradt festék hasznosítása. A felgyűlő alkalmi ötleteket egy idő után érdemes volt megvizsgálni: mi hasznosítható, miből lesz kép, mit ajánlatos bekeretezni. Az itt látható újságalapú képek sora válogatás e festői folyamaton átesett munkák legérdemesebb darabjaiból. Nem műtermi melléktermékek, hanem önállósult, autonóm művek. Olykor pedig későbbi táblaképek előzményei is egyszersmind.

Turcsányi Antal festménye, 2015.
Turcsányi Antal festménye, 2015.

A hét táblából álló fehér alapú sorozat igazi meglepetés. Meglepi az expresszív művésznek ismert Turcsányi Antal híveit és barátait a lapok puritán egyszerűsége, a három színre és az egyenletes vonalra szűkített eszköztelenség, visszafogottság, a konstruktív, egyszersmind játékos szellem, ami e művekből árad. A fehér alap mellett a narancs és a fekete kombinációja különleges színhangulatot éleszt: az életöröm és a komor rosszkedv dichotómiáját. Fontos építőelem a vonal, ami gyakran negatív módon, színtelenül, az alapba mélyítve-karcolva jelenik meg, s ami a képek építésének az alapja. Ezen a vonalszerkezeten áll és függ a találékony spontaneitással kiépülő formakészlet. Mintha műtermében lesnénk meg a festőt – magától értődő természetességgel rendelődnek egymáshoz formák és színek. Ám a látszólagos egyszerűség mögött a festői gyakorlat évtizedei állnak, a szem iskolázottságának magas foka rejlik. Az eredmény a képzőművészet tiszta, világos beszéde a festő tárgyilagos, férfias és rezignált hangján.

Kérem, hallják meg ezt a beszédet, a festmények hangját, és viszonozzák elmélyült figyelemmel.

Kováts Albert


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2015. április 8-án Budapesten, az Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér galériájában, Turcsányi Antal kiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2015. június 30-ig | A reprodukciókért köszönet Lakner Zsuzsának

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük