::: Egy emlékkiállítás apropóján
A Haas Galéria következetes és kitartó munkájával, mellyel „a KUT-ból merít”, mintha a most sorra került Barcsay mester életművét is idézné, a szakaszosan építkező, konzekvensen a kitűzött cél felé tartó, a tisztesség útjáról soha le nem térő festőművész pályáját. A magas kort megélt Barcsay Jenő 1920-as évektől haláláig (1988) tartó alkotói folyamatát kizárólag belső szakmai problémák, a festői feladatok megoldásának nem egyszer gyötrő kérdései határozták meg, amint erről oly sokat és részletesen ír emlékezéseiben – „a festő mindig festői kérdésekre keresi a választ”.
Alkata nem tűrte a divatokhoz, a külső sugalmazásokhoz történő alkalmazkodást, mindig csak azok a kérdések érintették meg, melyekhez mind festői értelemben, mind intellektuálisan megérett, amelyek valami módon következtek előző alkotói periódusából. Így történhetett, hogy mint növendék elhagyta Vaszary osztályát, mert „nem értette a korrektúráit”, ezért volt, hogy párizsi éveiben nem a legfrissebb áramlatok, hanem Cézanne képei hatottak rá. Csak a második ösztöndíj idejében (1929–30) „értette meg” a kubizmuson keresztül a „huszadik századi művészet lényegét”, de ez a megértés sem közvetlen formai hatásban nyilvánult meg, hanem a képi konstrukció jelentőségének felismerésében. És ugyanez az emberi-művészi habitus – következetesség és tisztesség – óvta meg a szocreál tévútjától, ami pedig nem egy modern művész hitelének lett a veszte.
A Rudnay által képviselt Munkácsy-hagyománytól a geometrikus absztrakcióig megtett művészi útjának lépéseit, periódusról-periódusra történt váltásait plasztikai gondolkodásának szerves folytonossága, ebből fakadóan műveinek belső hitele igazolja. Életműve a XX. századi magyar festészet sokszor hiányolt kontinuitásának egyik lehetséges példája.
Noha a Haas Galéria Barcsay Jenő halálának huszadik évfordulóján az emlékkiállítás hangsúlyát a KUT, a Képzőművészek Új Társasága időszakára helyezi, a szűk kereteken belül is 69 művel sikerrel illusztrálja a mester munkásságának korszakait. Többségében ritkán látható korai képekkel találkozhat a látogató. Rudnay hatásáról leginkább a Bolond (1923 k.) és az 1926-os Testvérek tanúskodik; az Alkonyat (1925 k.) „régieskedő romantikája” (Kállai Ernő) az alföldi iskola körébe utalja a művet. Párizsi, Cézanne-hatás, színes időszak: Csendélet almákkal (1927 k.). Lassan-lassan, párizsi tapasztalatok és útkereső kísérletek után (A gyár udvarán, 1927 k.; Táj és Külváros, 1930) legelőbb tájábrázolásainál döbben rá Barcsay a monumentalitás iránti érzékére (Dombos táj, 1934 k.). Ezt a képességét, illetve törekvését gyümölcsözteti aztán figurális kompozícióiban (Asszony, 1936; Ülő nő, 1936 k.). Első nagyobb sikerét a KUT 1934-es kiállításán a Nemzeti Szalonban ilyen „sötét, drámai alaptónusú” képekkel aratja a festő. Kállai Ernő a Nyolcak és Nemes Lampérth monumentális-figurális művészetének örökösét látta az igazi hangját megtalált festőben. Az Európai Iskola időszakát kisebb, papírra készült munkák képviselik (Ház belseje két alakkal, 1945). Jellegzetes művek jelzik a további idők változásait is. Végigkísérhetjük a folyamatot, amint a konstruktív látványt mutató, vagy geometrikus szerkezetű képek után megjelenik a nonfiguratív geometrikus fekete képek kora Barcsay festészetében (Festőállvány székkel, 1961; Fény-árnyék, 1980).
Szerencse, hogy az évforduló és a KUT-sorozat folytatása alkalmat adott Barcsay Jenő ébresztésére. Róla hosszú évek óta nem hallottunk, pedig nem csupán imponáló művészpályája, de empatikus tanári mivolta, szerény, jóindulatú naív embersége is példaadó lehet mai világunkban.
Kováts Albert