::: Ifjúkori töredékek
Nem tartottunk még a század közepén, amikor egy délután, a szobába beömlő fényben apám az Inváziót magyarázta. Ebből aztán az lett, hogy szerinte Karácsonyra itt lesznek az oroszok. Az értesülések szerénysége ellenére el tudtam képzelni, milyen is az, amikor a rengeteg hadihajóból sok katona meg tank jön ki Normandia partjainál, de az oroszokról tisztázatlan képeket őriztem. Nem lepett meg apám, amikor szokott higgadtságával vázolta a közeli jövőt, de engem jobban nyugtalanítottak a vérengzőnek mondott oroszok. Minél közelebb értek, annál vérengzőbb hírük kelt. Különösen az a híresztelés borzasztott el, hogy a nőknek levágják a mellét. Szenvedélyes plakát- és röpcédulaolvasó voltam, és nem tudtam apám nyugalmát saját szorongásommal összeegyeztetni.
Kicsit később, de még mindig a század közepe előtt egy-két évvel és szintén nyáron volt az, hogy a jegyárat ötven fillérről egy forintra emelték, pedig már a Zé, a Fekete Lovast hirdették az Újlakiban. Nem is láttam Zé, a Fekete Lovast. Mondták pedig, hogy nagyon jó. Jobb, mint az addigi kovbojos filmek, amik előtte mentek. Az ezüstsarkantyús is tetszett, például amikor kilövik a lovát és gyalogolni kell neki a sivatagban a tűző napon magas sarkú csizmában, hogy előbb érjen oda, mint a banditák, mert meg kell menteni a lányt. Azt a menést a tűző napon, a magas sarkú, ezüstsarkantyús csizmában, (és többször mutatták az ezüst sarkantyút közelről, meg a díszes csizmát), szóval azt a menést nagyon át lehetett élni. Sokat lőttek is benne, akkor láttam először olyan sokat lövöldözőset filmen. Filmen, mert a háború épp, hogy elmúlt és igazi lövöldözés volt benne sok, sőt, még utána is akadt, de az nem volt érdekes lövöldözés. Amikor közel szólt, akkor félt az ember, és összebújt és behúzta a nyakát. Otthon a szobák mennyezete például lukacsos lett a repeszektől, kilógtak a nádak és helyenként látszott az ég. Mondta is fejcsóválva a ruszki katona, aki a parancsnokságnak keresett helyet apám könyvtárszobájában, hogy „nye kultúra”. De nem vérengzett.
Ugyancsak az Invázió évében történt, amikor nagyanyámmal az Ördöglovast szerettük volna megnézni az Újlakiban. Az előcsarnok s a berendezés színét és stílusát különös módon szerettem. A háború előtti kor divatja és egy bizonyos fakó narancssárga szín uralkodott az ajtókon, a székeken, a büfé pultján, a furnér falburkolaton. Nagyanyám Temesvárról látogatott hozzánk és a román kiugrás miatt itt szorult, át kellett élnie velünk Budapest ostromát. Aztán hazament meghalni. Temesvárt viszont elkerülte a háború. A Zé, a Fekete Lovassal egy évben anyám és én, meglátogattuk a rokonságot. Furcsán néztek és somolyogtak, amikor a romos Budapestről beszéltünk. Szóval, amihez a nagyanyám vitt, az is egy lovas film volt, és azt se lehetett megnézni. Az Ördöglovas a szekereket átugrató és más rémisztő bravúrstikliket végrehajtó grófról szólt, és éppen csak elkezdődött a vetítés, amikor világos lett, egy fekete öltönyös úr kijött a vászon elé, és amit mondott, abból annyit értettem, hogy a bekövetkezett politikai események miatt nem folytatják az előadást. Haragudtam a bekövetkezett politikai eseményekre. Kilépve a moziból, ugyanúgy ragyogott a délutáni fény, mint amikor az Inváziót tárgyaltuk meg apámmal. A Horthy-proklamáció napja volt.
Meseszerű messzeségben
Kicsit később lehetett aztán, mert pára és köd takarta a napot (sokat voltam otthon, szünetelt a tanítás a légitámadások, majd a közeledő front miatt, és a mozi se játszott már), amikor egy délelőtt apám kiszámította, hány éves is leszek 2000-ben. „Én már nem fogok élni akkor”, mondta még. Ezt lehetetlen volt elképzelni. És igaziból nem is gondolt bele az ember, mert olyat, hogy meghal az ember apja, nem képzel valaki, különösen, ha nyolc éves. Izgalmasabb fantázia-gyakorlat lett volna elgondolni, milyen lehetek, meg vajon mi lehetek majd hatvannégy évesen. Erre nézve azonban hiányzott minden támpont, hiszen apám is húsz évvel volt fiatalabb, mint amennyi én akkor leszek. (Ez, vagyis, hogy leszek, teljesen biztosnak látszott.) Olyan nagyon azért nem érdekelt a dolog, annyira lehetetlenül meseszerű messzeségben volt az a kétezer. A jelen egyébként is mindenáron előtérbe tolta magát. Azt hiszem, ekkoriban kezdtek a dolgok egy kicsit túlzottan is fontosak lenni, apám higgadtságát gondterheltség váltotta fel, de az okokról csak utólag, jóval később értesültem, úgy a század közepe felé. Mint például arról, hogy apám kora ősztől tulajdonképpen katonaszökevénynek számít. Meg, hogy a szenespincénkben lakik valaki, apám tanártársa, író, akinek időnként az irodalomtörténet a témája, és aki aztán elmegy, nem mintha elégedetlen volna a szállással, hanem mert anyámat akarja kímélni az izgalmaktól. Ugyanis közben fönt, a kisszobába egy fiatal karszalagos hadnagyot szállásoltak be, és így túl sok lett a lakó. Az eltitkolás különben anyámnak a műfaja volt, megfoghatatlan, hogyan tudta a családi ház szűk alapterületén hermetikusan szétválasztani a különféle szálakat.
Ha féltem is sokszor, az a felnőttek aggodalmának, féltésének a visszfénye volt, de gyerekként hűvös, külső szemlélője voltam az óvóhelyre-rohanásoknak, a katonai és civil menetoszlopoknak a Bécsi úton, majd ugyanott magyar hadifoglyok menetének és a vágtató kozákoknak. Csaknem annyira tartózkodó és tárgyilagos módon, mint a kitörött kirakatokkal bámészkodó Újlaki Mozgó. Apám első világháborújával együtt a második is, meg a többi, amit átéltem és nem élhettem át, csak később, 1956-tal épült be huszadik századomba, amikor a forradalom egyesített saját korommal, amiben odáig idegenként éltem.
Infernális másfél órák
Nem voltam résztvevője például az iskolai mozilátogatásoknak sem, noha a legtöbbször jelen voltam. Igaziból a hülyéskedéseket se szerettem, amiket a sötétség leple alatt lehetett elkövetni a lapuló diákfunkcik, a tanárok és a nagyhatalmi filmművészet rovására. Infernális másfél órák voltak ezek az Újlakiban, és mai ésszel érthetetlen, hogy miért tett az iskola új meg új, reménytelen kísérletet a szomszédos birodalom filmalkotásainak megkedveltetésére. Különösen, ha hozzávesszük, hogy tanórák maradtak így el. Hosszas sorakozásunkkal és kínos vánszorgásunkkal a két sarokra lévő gimnáziumtól és vissza nemegyszer elértük, hogy aznap már nem volt tanítás. Az iskolányi kamasszal a legmagánszorgalmúbb ifjúsági hajcsárok sem bírtak, az elkínzott tanárokról nem is szólva. A vetítés alatt egy percre sem szűnt a zsongás, ami gyakran az üvöltés hangmagasságában állandósult, és egyéni renitensek azonosítását lehetetlenné tette. A tanárok és a diákfunkcik egy csapatban, valahol hátul ültek le, hogy ne kelljen tudomásul venniök a lármát, vagy megélniök a fegyelmezés permanens kudarcát. Így pergett le újra meg újra a második világháború sajátos szemléletű számos epizódja a háborús nyomokat ekkor még és a végső pusztulásáig, lebontásáig megőrző Bécsi úton. Pergett a Sztalingrádi csata, a Jégmezők lovagja, a Lenin októbere meg a Vidám vásár című film a szokott esős, szürke kópiáról, nyerítés, emelt hangú beszéd, bekiabálások és röhögés között, a közönség teljes részvétlensége mellett. Mindennek mélyén ott rejlett a forradalom, de ezt senki sem tudhatta vagy gondolhatta. Egy hosszú, sötét csőben ültünk, súlyos, időtlen, moccanatlan masszába ragadt az Újlaki Mozgó. A század közepe után voltunk két évvel, tágasság, távlat sehol, nem is lesz semmikor. Apám mindig fáradt, kedvetlen, élénk ötletei oda, most biztos nem hozná elő az ezredvéget.
A Dunnyuska viszont kedvcsináló házidolgozat-címeket adott. Ilyen volt az is, hogy „Amíg az iskolába érek”. Az osztály azt a szokást alakította ki, hogy az óra elején meghallgatja valaki dolgozatát, a szerző előadásában. Időhúzás volt, persze, meg a kényszerű jelenlét megszínesítése. Ezúttal engem követeltek. Általában élveztem a népszerűséget, most vonakodtam. Az írásban arról volt szó, hogy a pék előtt hajnal óta sor áll, és az Újlakiban a szomszédos nagy ország nézhetetlen filmjeit adják. Mai szemmel jellegzetesnek találom, hogy társaim felolvashatónak találták, pedig mindenki tisztában volt a veszélyekkel. Semmi se számított, mindegy volt. Csak elteljenek a terhes órák. Dunnyuska az osztály előtt azt mondta, hogy rosszul látom a dolgokat, a folyosón pedig, hogy ne okozzak bajt neki és magamnak. Az évente újraválasztott osztálytitkár, a hatalom helyi képviselője jónak látta befogni a száját. Ezek már a bomlás jelei voltak. Három évvel hagytuk el a század felét.
Szocializmus a holdon
Hiba volt az olasz neorealizmus beengedése is. Egyszerre megint érdekes lett az Újlakiba járni. A leleplezett kapitalizmus levegője mellett életszag tódult a virsliforma nézőtérre. És mediterrán életkedv, derű. Ettől persze mélyen el kellett szomorodni. Fantázia-játékokat játszottunk, folytatásos regényeket meséltünk egymásnak, az egyik fejezetet te, a másikat én. Ezek nem neorealista művek voltak; a bűnügyi regény alkotó továbbfejlesztései és a science fiction első magyarországi megjelenései. Írásos dokumentum sajnos nem maradt fenn róluk. Sokáig fennmaradt viszont a huzionizmus alapvető, monumentális drámai alkotása, amely valahol a XVI. felvonásnál kezdődött, de sohasem jutott el az elsőig. A zseniális ebben a sok helyről összeolvasott és -kompilált, szójátékokkal zsúfolt, felvonásonként más szerző által írt műben a keretjáték volt, Sz. M. leleménye. Eszerint szocialista űrhajó indul a Földről a Holdba, természetesen a Nagy Testvér vezérletével (az űrhajó párttitkára Idestova elvtársnő), hogy ha a Földön már nem is, de a Holdban megvalósítsák a szocializmust. A holdlakók nem hisznek a szocializmus felsőbbrendűségében, ekkor levetítik nekik az Emberiség Komédiáját – a voltaképpeni drámát –, ez meggyőzi őket. Holdosztás következik, minden holdnélküli paraszt 3 föld holdat kap. Az utójátékot kórus zárta: „Föl, föl, ti rabjai a Holdnak…” Ezek az egy pillanatig sem komolyan vett „irodalmi kísérletek” ma olybá tetszenek, mint a korábbi apátia átcsapásai cselekvésbe, a kilátástalanság érzetének fenntartása mellett. Irodalmi tevékenységként nem vettem komolyan az írást, cselekvésként, közös marhulásként igen. Fontossága az érettségi jelentőségét is háttérbe szorította. A gimnázium elvégzése viszont minden addigi társas formát eltörölt, és a Bécsi út–Újlaki Mozgó, Nagyszombat utca vidéke, mint mindennapos tetthely és útvonal, a múltba vándorolt. Hogy a különben lenézett csapatba-vegyülés, az Újlaki akolmeleg nézőtere a védettség bizonyos formája lett volna, ekkoriban kezdett felderengeni.
Nem akartam semmi se lenni. A jövő sötét lyuk volt, formátlan, tartalmatlan. Ráadásul a Közért Dekorációban a kinti olvadás is visszafagyott. Ezt a fajta munkahelyi drillt az iskolában nem ismertük. Néha ott is féltem, de erőt adott, hogy közösen röhögtünk ki és szabotáltunk el minden baromságot. Nem tudott magáévá tenni az itteni félelem-szag, ami a felnőttekből áradt, de nyomorultul éreztem magam. A család vékony szálán függtem, anélkül elvesztem volna. A forradalom és a börtön közösségi élménye váltott meg ebből az állapotból, kezdtem árnyaltabban nézni az agresszív és a szorongó felnőttek világát, s lettem én is része ennek a világnak.
Apám idén lenne száz éves, és mostanában gyakran gondolok arra, talán ezért is van az, hogy annyira sajátomnak érzem a huszadik századot. Amikor a kamasz Karinthy a század születését ünnepelte, apám még kisgyermek volt. Mégis, mintha rajta keresztül átéltem és magamba szívtam volna sok mindent, ami nem lehetett az én élményem. Amikor a kezembe akad egy-egy rozzant, háborús papírra nyomott Szép Ernő, Babits, Kaffka Margit, Kosztolányi kötetke, a Nyugat elrongyolt példányai az ő akkori aláírásával, az jut eszembe, hogy a frontról hazatérve hasonló mohósággal vethette rá magát az irodalomra, mint én a börtön után, pontosan negyven évvel később, ugyancsak a húszas éveim elején. Az ő huszadik századához (és ezzel az enyémhez) úgy tartozik hozzá az 1916-os hadiérettségi, a gyorstalpaló tiszti kiképzés és az olasz front, vagyis az erőltetett tempójú felnőtté válás, mint ahogy az én 1956-os jelenlét- és valóságélményem a forradalom és a megtorlás hatalmas tapasztalatával élő és tudatos viszonnyal kapcsolt az emberekhez, a történelemhez, századunkhoz. A hetvenes években csendesen kimúlt az Újlaki (ekkor talán már „filmszínház”). Kiürült hodályában, amíg állt, egy avantgárd képzőművész csoport ütött tanyát. Vályogfalai helyén ma egy megkezdett és félbemaradt üzletház-építkezés csupasz téglafalai reménykednek valamely hasznos rendeltetésben.
Cölöpök a szétfolyó időben
Olykor mágikus, vagy legalábbis túlzottan szertartásos dolognak tetszik jelentőséget tulajdonítani a kerek évszámoknak. Előtte is, utána is év: mi a különbség? Akik más számítás szerint mérik az időt, észrevétlenül lépik majd át a mi bűvös 2000. évünket. Mégis, belső kényszernek vagyunk rabjai, cölöpöket verünk le a szétfolyó időben, melyekhez megtörtént, vagy tervezett, vágyott dolgokat kötünk és arányítunk. Születésünk évét a názáreti Krisztus születési idejéhez viszonyítva tartjuk számon, s a históriai tohuvabohu, ami azóta megesett, valahogy inkább a miénk, mint ami annak előtte történt. S él bennünk a természettől örökölt ritmus igénye, napra nap, évre év: éppen most, a mi életünkben lesz belőle kerek száz, és a betelt század lesz a tizedik. Nehéz szabadulni ennek a varázsától, talán nem is kell. De azért nem gondolom, hogy valami egy csapásra megváltozik. A történelmi fordulatokra, az utólag regisztrálható időhatárokra nem hat a kerek számok mágiája. A világvége, ha lesz olyan, nem ezredfordulókor köszönt majd be. „Rövid XX. századról” beszélnek, amely, tartalma, stílusa szerint az első világháborútól a rendszerváltozásig tartott. Én abban bízom, hogy 1989 volt a képletes ezredforduló. S ahogyan ma 1956 sorsdöntő, gyökeres történelmi változás kiindulópontjának látszik, olyképpen a XXI. századból, a harmadik évezredből visszatekintve a rendszerváltozás éve egy emberibb, derűsebb világ születésnapjának mutatkozik majd. Apám tévedett, a harmadik évezredet már évtizeddel korábban megéltem.
Kováts Albert
Olvasom, olvasom és a végén látom, hogy mindezt 1998-ban írtad…
98 olyan messze, mint a második világháború.
Köszönöm ezt az időutazást. Mindig szerettem volna, ha a saját rokonaim visznek el ide, de nekik sajnos nem volt kedvük mesélni.