Az anyag kettős átváltozása

::: Birkás István kiállítása elé


Manapság, amikor a művész feladatát nem rajzolja körül sem kánon, sem megrendelés, sem rítus, sem kényszer, sem parancs, sem kérés, nem tehet mást, csak saját magára támaszkodhat, csakis önmagából indulhat ki. Ám jól tudjuk, ez az „önmaga” nagyon sok mindent jelenthet és jelent. Elefántcsonttornyok nincsenek, kizárólag bizonyos kultúrpolitikai szótárakban. A művész nem lebeg az űrben, a súlytalanság állapotában, hanem ezer szállal kötődik a földi világhoz, szellemi és anyagi értelemben egyaránt.

Mi képzőművészek különösen szeretjük a figyelmet felhívni az anyagi, tárgyi világgal ápolt barátságos kapcsolatunkra, a képzőművészet kézmíves eredetére, mert úgy gondoljuk, hogy ez a sajátsága a leglényegéhez tartozik, és nem eléggé ismert. Igen, valósággal testközeli, meghitt, egyszersmind megvilágosító kapcsolat lehet ez. Múltbeli rétegeket és életformákat idézhet fel például, amikor egy sok nemzedéken át meszelt fal anyaga fölött elszáll az idő, lemezekre válik és pattogzani kezd. Vagy amikor megfeketedett, redves öreg deszkák mai, takarékos szerepkörükben négy-öt korábbi feladatuk nyomát viselik.

A Főiskolát végző Birkás Istvánt, fiatalhoz méltóan a szokvány és az iskolás unalom elleni lázadás is vezette, amikor újdonságnak számító irányzatok, az akció- és gesztusfestészet irányában tájékozódott. Különösen érthető ez a hatvanas-hetvenes évek viszonyainak ismeretében, amikor a konzervatív szürkeség részesült hivatalos támogatásban. Azonban az újítás és hagyomány fogalompárja nem ellentétpár. Magába olvasztva korszerű formálásmódokat, festői kifejezésformákat, a művész fokozatosan korai élményeihez, személyes gyökereihez keresett kapcsolatot.

Birkás István: Házi oltár, 1998 (Forrás: Körmendi Galéria)
Birkás István: Házi oltár, 1998 (Forrás: Körmendi Galéria)

Művésznemzedékek generációról-generációra szembesülnek meghatározó közös élményeikkel, s ezeket tapasztalataik egyénítik, finomítják személyessé. Birkás István művészetében, úgy gondolom, fokozatos átmenetek után a 80-as évektől jutott egyensúlyra újítás és hagyomány, közös és személyes élmény. Ami pedig vonzódásait és választásait illeti, itt még kevésbé lehet szó ellentétről. Vonzalmai a festőt az élet folytonosságát fenntartó, évtizedeket, századokat észrevétlenül lepergető, pusztuló, múló, de paradox mód mégis valami örök állandót sugalmazó faluvégi oromfalak, végtelenbe tekintő vakablakok, parasztbarokk hitvesi ágyak, és fészert rekesztő deszkaajtók világához húzták-húzzák. De tudatos fővel választotta is a tárgyi világ e jellegzetes falusi formájának az inspirációját.

Véletlenül épp a napokban került a kezembe a Donáth Péter kiállításáról szóló régi írásom, amely történetesen egy fehérvári lapban jelent meg. Donáth akkor kezdett hosszú kihagyás után újra festeni. Az ő neve azért merül most fel kikerülhetetlenül, mert közelinek látom a rokonságot Birkás István és az ő művészete között. Mintha ugyanannak a festői szemléletnek két oldala, városi és vidéki változata jelenne meg náluk. Az azonosságok mellett persze kiáltó különbségek is vannak (Donáth művészete például elvontabb), de hasonlóan nosztalgikus művészet mindkettejüké. És itt nem lehet Bálint Endre nevét sem kikerülni, aki, tudjuk, azt festette-mondta, hogy „itt már jártam valaha”.

Mire irányul ez a kelet-közép-európai nosztalgia? Mi a szándéka ennek a szűkösség-kopottság-festészetnek? Nem hinném, hogy ántivilágbeli szentendrei falakat, háború, forradalom és diktatúrák fekete porát viselő nagyvárosi falakat, és kopott, fakó, megfáradt vidéki falakat vágytak volna, vágynának vissza művészeink. Még csak nem is az általuk jelezhető életformákat. A nosztalgia, amely fájdalmas vagy édes-bús visszapillantás, nem csak fojtott vágyódást fejezhet ki. Félreértés volna ezt a nosztalgiát egyszerű múltba vágyásként értelmezni. Mint ahogy Krúdyt is félreértik, akik nem érzik meg írásaiban a múlt szeretetteljes kritikáját, felnőttkori bölcs megítélését. Azt hiszem, ebben a festészetben Magyarország komp-ország mivolta, köztes életformánk, vágyaink kettőssége érhető tetten. Vágyakozás, igen, de nem vissza a múltba, hanem egy soha-nem volt, vágyott világba, amely sem a szegényes múlt, sem a technicista jelen negatív attribútumait nem viseli, de mindegyikből magával hozza-viszi a javát. Ez a nosztalgia az egykor volt otthon meghittségét és egy elképzelt, jövendő lakható, tiszta világ szabadságát egyesíti az örök értékek, a folytonosság jegyében.

Mindez azonban csak szó és beszéd volna, ha a képzőművészet konkrétsága és a már említett, érzéki valóságot sugalmazó mivolta roppant kézzelfoghatóvá, élettelivé és befogadhatóvá nem tenné a számunkra ezeket a műveket. Birkás István kézmíves eszközei és műfogásai különösen számosak, erőteljesek és találóak, s főként az teszi eredetivé őket, hogy szinte észrevétlenül jelentkeznek együtt a klasszikus szürrealizmus talált tárgy- és készáru-feldolgozó módszerével, az asszamblázzsal – a síkplasztikával.

Az anyag kettős átváltozásának lehetünk tanúi, és Birkás művészetének ezt a vonását eredeti, jellegzetesen közép-kelet-európai vonásnak érzem. A fellelt gerenda-, deszkakerítés-, létra- vagy bútortöredék, a nádpalló vagy az ajtóvasalás kezdetben az, ami, a maga elsődleges hasznosságában. Az első átváltozás képrésszé, elvont képépítő elemmé lényegíti át. Majd másodjára, ha elmélyedünk benne, egyidejűleg mindkét alakját felölti a kedvünkért. Az időn és téren átívelő műalkotás általánosságában örömmel fedezzük fel a konkrét és lokális jeleket, a számunkra oly közeli személyes vonásokat.

A művész magára maradottsága, az a kényszer, hogy szellemet és elvet, módszert és nyelvet, kedvet és technikát is önmagából kell merítenie, megrendelőnek és kivitelezőnek egy személyben kell lennie, fokozott tudatosságra szorítja. Választási kényszer, döntés előtt áll a festő munkája minden fázisában. Birkás döntése hosszútávúnak látszik. Úgy tetszik, számíthatunk falainak, kamrák és présházak, nyári konyhák és tornácok, ólak és istállók megkopott, málló és összekaristolt falainak, múltba és jövőbe tekintő pinceablakainak további változataira. És szeretnénk is számítani.

Kováts Albert


Átvett újraközlés | Forrás: Kováts Albert archívuma
Elhangzott 1998. május 16-án, a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, Birkás István kiállításának megnyitójaként | Hovatovább: Birkás István oldala a Körmendi Galéria honlapján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük