::: Egy karanténban lévő kiállítás apropóján
Übü mint plasztikai jelenség: paradox. Irodalmi hősként születésénél fogva „patafizikus”, avantgárd lény, a szürrealisták klasszikus őse. Amikor vizuális köntöst adunk rá, de nem vásári mókát, karikatúrát, kabarétréfát akarunk felmutatni, óhatatlanul az ábrázoló művészet formai eszközeit kell igénybe vennünk. Szavakból mint a beszéd tégláiból épül föl az eredeti, irodalmi Übü, javarészt az ő saját, jellegzetes szavaiból, fordulataiból képzik meg az alakja előttünk. Ha azonban megjeleníteni akarjuk, az a szándékunk, hogy valamiféle emberi alakra hajazó figura szülessék, bármennyire torz, deformált, elvonatkoztatott legyen is az, a képzőművészet építőköveit hagyományos módon kell egybeépítenünk. Akárhogy is, konzervatív művészetet művelünk. A polgárpukkasztónak indult alak ecsetünkön jámbor közpolgárrá szelídül, aki hasonmásai társaságában vagy velük szemezve ártalmatlanul szunnyad a félhomályos, bezárt kiállítóteremben.
Miért fordul mégis Übühöz a kortárs művész? Aktuális volna a mai Übü ábrázolás? Jelenkori problémát testesítene meg, hagyományos alakban? Lehet, hogy bezártsága természetes, törvényszerű? Vagy képletes?
Kováts Albert