Séta hágóvassal a mormoták fölött

::: Havas túra a Furkota-völgyben


Pitymallik mire Donovalyhoz érünk. A hegyoldalakat hó takarja. Március 15-e van, még tart a síszezon, de szerencsére az utat már csak a korábbról itt maradt, síkosságmentesítésre használt kavics borítja, így nem okoz gondot az emelkedők leküzdése.

Rózsahegyre már egészen világosban futunk be, és miután keletnek fordulva rátérünk az autópályára, szemünk mohón a Magas-Tátrát keresi. Az elénk táruló kép lenyűgöző, és egyben biztató: a hegyek sziluettje a kora reggeli napsütés által sárgára színezett párán keresztül rajzolódik ki, egyértelművé téve, hogy komoly felhőzetre, vagy úgynevezett rossz időre egyelőre nem kell számítanunk. Tetemes mennyiségű hó borítja az egész hegységet, messziről alig látunk feketéllő gerincet vagy sziklakibúvást. Az összkép kimondhatatlanul festői és szemet gyönyörködtető, de tisztában vagyunk vele, a hó járhatóságának kérdése csak akkor dől majd el, amikor rálépünk az 1840 méteres magasságban található Szoliszkó-menedékháznál.

Tátracsorbánál északra fordulunk, és megkezdjük az emelkedést a Tátra hegylábi területein kanyargó szerpentinen, amely a Csorba-tóhoz vezet. Itt már a szórókavicsban kialakult vájatokban megy az autó – pontosan úgy, mint ha kötött pályás jármű lenne. Fölfelé haladva egyre szebb a kilátás, ám azt is tudjuk: a hófödte Alacsony-Tátrát azért láthatjuk kiválóan, mert a 2004-es vihar ezen a környéken az erdőt szinte teljesen letarolta…

Játékkocka a gerincen

A túrát egynaposra tervezzük – úgy, hogy beleférjen a Csorba-tó és a Szoliszkó-menedekház közötti sífelvonó működési idejébe. A mintegy 500 méter szintkülönbséget fölfelé mindenképp a felvonóval kívánjuk leküzdeni. Háromnegyed nyolcra érünk a parkolóba, s mivel az első felvonó csak fél kilenckor indul, van elég időnk reggelizni és átöltözni. Korán kelő, lesiklásra készülő, autóik mellett matató hódeszkás és síelő sporttársak, egy mentőkutyát pórázon vezető férfi, valamint a Hegyi Mentő Szolgálat kirendeltsége mellett haladunk el, miközben fokozatosan kirajzolódik előttünk a Szoliszkó-gerinc eleje – rajta egyelőre csak parányi játékkocka a menedékház.

Kilátás a felvonóból (Kovács Zoltán felvétele)
Kilátás a felvonóból (Kovács Zoltán felvétele)

A felvonón nagyon hideg van, és erős szél fúj a magasban, viszont a látvány rabul ejti háromtagú csapatunkat: a kristálytiszta mélykék ég alatt vakítóan fehér hóval fedett lejtők, amerre a szem ellát. Jó darabon belátunk a Furkota-völggyel szomszédos Malom-pataki-völgybe is.

A menedékház környékén kőkemény hó mindenütt. Néhány síelő készül a lecsúszásra a már-már viharos szélben, mi pedig a ház mellett a völgy felé vesszük az irányt, remélve, hogy senki nem vesz észre bennünket. A hóból alig kilátszó, háromnyelvű tábla ugyanis arról tájékoztat: november 1-je és június 15-e között a megcélzott turistaút le van zárva. Irdatlan mennyiségű hó van a lábunk alatt, de szerencsére a felszíne acélosan kemény. A szél süvít, és a völgy sem vár bennünket tárt karokkal; szinte azonnal olyan meredek lejtőn találjuk magunkat, hogy egyértelművé válik: innen csak a hágóvasak segítségével juthatunk tovább.

Töréspont

Két kisebb sziklacsoport viszonylagos védelmében látunk hozzá a felcsatoláshoz. Hamar kiderül, a részemre kiutalt, kissé régimódi hágóvasak túl keskenyek a bakancsomra. El sem indultam, és máris itt a túra vége?! Tamással megkíséreljük kézzel feszegetni a merev acélt, de ez lehetetlen. Felvetem, hogy cseréljünk. Vasa könnyen és precízen a lábamra kerül, ő viszont ugyanúgy kínlódik az enyémmel; valahogy mégis felveszi – nem illeszkedik pontosan, de használhatónak tűnik. Elindulunk.

Egy korábbi nyomot követünk a meredek hegyoldalban, lassan ereszkedünk a keményre fagyott, szélcsiszolta havon. Minden lépésért meg kell küzdeni. A hágóvasat határozottan vágjuk a hóba – jól tart, de a haladás folyamatos összpontosítást igényel. Időnként orkán erejű szélrohamok söpörnek át a lejtőn, a levegőben apró jégkristályok kavarognak kaleidoszkóp-szerűen, hosszú pillanatokra elhomályosítva a látást. Tomi egy ponton jobbnak látja, ha a hólejtő fölötti sziklakibúvást felülről megkerülve keres utat, mi Bálinttal továbbra is harántolva ereszkedünk a völgy alja felé. A távolban a nyomok már egy lankásabb részen haladnak, de addig még nagy a távolság! Figyelem a fiatal Bálintot, de szerencsére nagyon jól mozog, mintha nem is első alkalommal tenné próbára magát ilyen terepen.

Szememmel Tamást keresem, arra számítva, hogy valahol előttünk bukkan majd fel, de meglepetésemre egyszer csak mögülünk szólal meg a hangja: „Segítségre van szükségem!” Bálintra sandítok, magára hagyhatom-e, de ő szilárdan áll a lábán, így gyors ütemben indulok vissza az előbb leküzdött szakaszon. Félúton járok felfelé, amikor meghallom: „Eltört a hágóvas!” Erőt ad a bosszúság, szinte szaladok a sercegő havon, nem törődök már a korábbi nyomokkal, szűz területen valósággal futok az utolsó métereken. A helyzet drámai, és megmásíthatatlan: az egyik hágóvas két részét összekötő lyuggatott fémlemez két darabban fityeg túratársam kezében. Szidjuk a kölcsönzőt, de ez már nem segít, döntést kell hozni: folytatjuk-e a túrát? Megkockáztatok egy „Visszaforduljunk?” kérdést, de Tomi közli, egy vassal is folytatja a mászást. Bátor döntés, de nem is számítottam tőle másra.

Sziklákkal tűzdelve

Ettől kezdve a túra végéig csak a jobb lábán van hágóvas Tominak, ami még nagyobb összpontosítást igényel; a másik lábával mindig kifogástalanul kell állnia, és a túrabotok a lépések biztosításában felbecsülhetetlen szerepet kapnak. Apránként ereszkedünk, közelítünk a völgy aljához, ahol nyáron a jelzett ösvény halad, de a célunk nem annak az elérése: úgy határozunk, hogy megpróbálunk végig a Szoliszkó-gerinc oldalában, magasabb térszínen haladni, hogy ne veszítsünk túlságosan sokat a szintből. Végre enyhébb lejtőre, sziklákkal tűzdelt terepre jutunk, valahol a 2053 méteren fekvő Alsó- Wahlenberg-tavat délről határoló tereplépcső környékén. Megállunk pihenni kicsit, eszünk egy keveset, s fejben rendezzük sorainkat. Közben van időnk gyönyörködni a déli irányban elénk táruló panorámában: a távolban plasztikusan rajzolódnak ki a behavazott Alacsony-Tátra vonulatai, valamint a két Tátra közötti síkság jobbára hóval fedett, mozaikszerű szántóföldjei.

Továbbra is a völgy keleti oldalában megyünk, eleinte sziklás terepen. A kövek között nem fenyeget a kicsúszás réme, és csak ritkán szakad be a lábunk a hóba, így viszonylag jó tempóban újra emelkedünk. Ismét egy hólejtő következik, előre megyek, hogy nyomot tapossak a „féllábú” Tominak, és Bálintnak, akit közrefogunk. Minden lépést megfontolok, többnyire kétszer rúgok a hóba, hogy társam a sima bakancsával biztos helyre léphessen. Fárasztó és monoton, mégis élvezem; és nagy gyönyörűséget okoz a rendkívül tiszta levegő belélegzése – még akkor is, ha 10–15 méterenként pihenőt kell tartanom, hogy kifújjam magam (és fényképezhessek).

Csúcspillantás

A Furkota-csúcs felé (Kovács Zoltán felvétele)
A Furkota-csúcs felé (Kovács Zoltán felvétele)

Hamarosan újabb sziklamezőt érünk el. Erről a helyről már megpillanthatjuk túránk végső célját, a völgyet északról lezáró, s egyben a tájképet abban az irányban uraló, 2403 méteres Furkota-csúcsot. Egyelőre csak a felső csúcsgúla bukkan fel a Furkota-völgy második nagy tereplépcsője fölött, ami mögött már a Felső-Wahlenberg-tavat sejtjük; de nekünk egyelőre ennyi is elég, rendkívül motiválttá tesz a látvány. Aggódást kelt viszont a tóig leküzdendő hatalmas hólejtő látványa. A szokásos óvatossággal vágom a lépcsőket elől, vissza-visszakiáltok a mögöttem jövőknek. Az összetömörödött hó felszíne első pillantásra homogénnek tűnik, de valójában a keményre fagyott, szinte teljesen eljegesedett, kékes színben játszó területek olyan részekkel váltják egymást, ahol puhább porhó halmozódott fel, és a szél sekély barázdák szövedékét alakította ki. Sajnos vannak 5–6 méteren át tartó jeges részek is, amelyeknél szinte lehetetlen nyomaimat lépcsővé formálni.

Meg-megújuló mini porhó-viharok is nehezítik a haladásunkat; ilyenkor néhány pillanatra homályba borul körülöttünk a táj, de probléma nélkül elérjük a felső tó szintjét. Utóbbiból semmi sem látszik, a tavat is magában foglaló katlanszerű völgyfő gyönyörű fehér hólepel alatt szunnyad. A Furkota-csúcs tömbje immár teljes valójában mutatkozik meg, így nekilátok, hogy elkészítsem első képemet a 6×9-es filmre dolgozó Zeiss Ikon Nettar fényképezőgéppel. Leállványozás, állítgatás, fénymérés; a csoportkép közben arra is van időnk, hogy jobban szemügyre vegyük a csúcsrégiót. A kék ég előtt tisztán rajzolódik ki a csúcsra vezető, délkelet–északnyugat irányú gerinc, melyen végigmenni talán könnyebb, mint oda feljutni. A meredek, sziklabordákkal tagolt lejtőt pásztázzuk, feljutásra alkalmas helyet keresve. Felfedezünk egy nyomot, amely határozottan rajzolódik ki a gerinc alatt, annak a keleti végéhez közel, két függőleges sziklaborda között. Nagyon meredek és kitett helyen vezet fel ez az egyenes vonalú ösvény, de talán mégis jobb lesz, mint ha szűz havon taposnánk ki magunknak az utat.

Frissen darált porcukorral

Keleti irányba, jobbra kell tartanunk, így egy kissé magasabbra emelkedünk. A korábbiaknál is meredekebb rész következik, egészen közel kerülünk a gerinc sziklái és a hótakaró találkozásához. Sok a jeges rész, s egyszerre a „deszkalavina” és a „biztosítókötél” szavak telepednek elmémre, kiszorítva onnan a lábaink alatt talán másfél méterrel téli álmukat alvó mormoták nyugalma fölött érzett aggodalmamat. Még nem kötjük össze magunkat, és Tomi a lavinára vonatkozó felvetésemet is elhessegeti, mondván: a hóból csak a felső 5-6 centiméter mozdul meg a lábunk alatt. Elől taposom a lépcsőket, a jobb talpam kezd egyre jobban fájni a hágóvas által ráerőltetett merev, egyenes tartástól. A kilátás viszont mindenért kárpótol: a völgykatlan alattunk a Felső-Wahlenberg-tóval úgy néz ki, mint ha frissen darált porcukorral szórták volna be. Ha itt elvétenénk a lépést, egy rakéta sebességével csúsznánk le a tóig – ötlik eszembe. A völgy bejárata felé pillantva kezdjük úgy érezni, már ténylegesen a távoli Alacsony-Tátra fölött járunk. A völgy szemközti oldalán, az Ostrá gerincén, a kristálytiszta levegőnek köszönhetően, szinte karnyújtásnyi távolságból tanulmányozhatunk néhány szűk kuloár-szerű hasadékot. „Hasonló helyen zuhanhatott le Erőss Zsolt” – jegyzi meg valaki.

A völgy végéhez közeledve egy sziklákkal teleszórt, 15–20 méteres részt kell leküzdenünk; a hágóvasak fogai csikorognak, amikor sziklát érnek. Ezután lényegében elérjük a völgyet lezáró falat, ami meredeken zuhan le a Furkota gerincétől. A korábban észrevett felső nyom innen nézve nem is tűnik annyira meredeknek. Nyilvánvalóvá válik viszont, hogy toronyiránt tovább nem haladhatunk. Csak az előttünk lévő falon traverzálva lehet egyáltalán esélyünk arra, hogy megtaláljuk a felvezető utat, és a gerinc közelébe jussunk. Ekkor már nagyon meredek helyen téblábolunk, haladásunk lelassul; eljött a pillanat, amikor be kell kötni magunkat. Rendkívül kitett helyen vagyunk, mindössze egy-két, a hó alól épp csak kibukkanó sziklához tapadva ügyeskedjük magunkra a beülőinket, miközben arra is figyelnünk kell, hogy hátizsákjaink ne csússzanak a mélybe. Segítek Bálintnak elrendezni a felszerelését, Tomi csomózza a hátizsákjából előkerült kötelet.

Félelem és hátraarc

Bálint érthetően nem túl lelkes az egyensúlyozó mutatványtól; előbb közli, hogy szorong és feszült, majd bevallja: fél. S felteszi az adekvát kérdést a kötél használatára vonatkozóan: „Akkor hogy is van ez?!” A lehető legnyugodtabb arckifejezésemet magamra öltve magyarázom el neki néhány tőmondattal a jégcsákány és a kötél használatának módját haladás és kicsúszás esetére. Olyan ez, mint ha egy úszni nem tudónak a medence partján mutatnánk meg az alapvető karmozdulatokat, s aztán „Menni fog ez!” felkiáltással a vízbe löknénk… Mindazonáltal úgy ítélem meg, hogy a még vállalható kockázaton belül vagyunk. Közrefogjuk Bálintot, majd megindulok a „kötélparti” elején, keresztben a negyvenöt foknál biztosan meredekebb hegyoldalban. Előttem a hó felszíne közel sem olyan sima, mint eddig. Szeretném hinni, hogy lábnyomok szabdalják, de nem látok sehol ilyen jellegű támpontot; talán sínyomok vannak. Alattunk tátongó mélység, s mögöttem Bálint, aki semmiképp nem csúszhat ki. Minden egyes lépésemet alaposan megfontolom a valószerűtlenül meredek hegyoldalon, figyelem a hó állapotát.

Talán 15 métert megyünk így kötéllel, de egy ponton biztosan tudom már: nincs tovább! Különösen, hogy távolabb sem látok jobb terepet, ami sikerrel kecsegtetne. Hátrakiáltok: „Visszafordulunk, nem vállalom tovább!” És magamban hálás vagyok Tominak, aki beleegyezően csak annyit válaszol: „Rendben!”. Közben a hegy is áldását adja a döntésünkre, vagy talán megelégelve eddigi „erőszaktételünket” egyértelműen jelzi, hogy a továbbiakban nem lát szívesen bennünket: sűrű köd ereszkedik a csúcsra, és terjed egyre gyorsabban lefelé. Délután két óra van, a GPS magasságmérője 2301 métert mutat.

Ködös csúcsok alatt (Kovács Zoltán felvétele)
Ködös csúcsok alatt (Kovács Zoltán felvétele)

Befedett nyomok

Eldönteni könnyebb a megfordulást, mint végrehajtani. Társaim visszahátrálnak, hogy előre mehessek, üggyel-bajjal a kötelet is elrendezzük magunk között egy jeges, sziklakibúvásos részen, majd megkezdjük a leereszkedést. Lefelé is feszült figyelmet igényel a legmeredekebb szakasz, de a hó remekül tart, és a jégcsákányokat is teljesen bele tudjuk nyomni a hótakaróba – ez biztonságérzetet ad. Meglep az érzés, hogy nem félek: Bálint jelenléte miatt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne hideg fejjel gondolkodjak. Most a sarkaimat vágom keményen a hóba, ez kevésbé fárasztó, mint a bakancs orrával taposni a nyomot. Lassan összeáll a ritmus, haladási sebességünket egymáshoz hangoljuk, így a kötél épp a megfelelő mértékben feszül közöttünk. Szerencsére nem ereszkedik ránk teljesen a köd, így jók a látási viszonyok, viszont egyes szakaszokon a szél által folyamatosan hordott porhó szinte teljesen befedte a nyomainkat. Bele sem merek gondolni, milyen lenne a terep, ha akár csak kisebb mennyiségű hó is esett volna, míg mi a „csúcsrégióban” voltunk…

Jó tempóban haladunk, gyorsan veszítünk a szintből, közel járunk már a felső tóhoz. Egy kevésbé meredek helyen megállok kifújni magam, és közben hallom, hogy Bálint épp azért méltatlankodik, mert Tomi túl sokszor szól rá menet közben. Elmagyarázzuk, hogy minden a biztonságunk érdekében történik, tehát ez nem az a helyzet, amikor mellre kell szívni az elhangzottakat. Örömmel nyugtázom, hogy Bálintnak van kedve vitatkozni, mert ez azt jelenti, még rengeteg az energiája… Elkészítem az „Apa és fia teljes hegymászó felszerelésben a köddel borított tátrai hólejtőn” című képet, és megyünk tovább.

Mire a Felső-Wahlenberg-tó alá érünk, már a nap is süt, visszatérünk a kellemes szép időbe. Úgy látszik, a hegy tényleg csak arra használta a ködöt, hogy lezavarjon bennünket a csúcs közeléből. A délelőtti nyomaink is elég jól látszanak, így az alsó tavat hamar elérjük. Ugyanott állunk meg pihenni és enni, ahol felfelé tettük, kissé lerázzuk magunkról a magasban összegyűlt feszültséget. Elfogyasztjuk termoszainkból a teánk maradékát. Körülbelül három óra lehet. Ekkor merül fel először igazán komolyan annak a lehetősége, hogy ha sietünk, talán még elérjük a Szoliszkó-háztól fél ötkor induló utolsó felvonót.

A völgy alsóbb részén ugyan jól tart még a hó, de már érezzük a felszínén, hogy kicsit kásás állagú, hiszen ma végig sütötte a nap. A régi nyomunk még úgy-ahogy követhető, viszont Tomi másik hágóvasa is felmondja a szolgálatot, minduntalan leesik a lábáról. Szentségelünk; felajánlom az egyik vasamat, így az átszerelés után mindketten „féllábúak” leszünk.

Kerülőre kényszerítve

A menedékház alatti szakasz kezdetén elveszítjük régi nyomainkat, nem találjuk a reggeli csapást, és ezzel túránk új szakaszba lép. Mivel előre nem tudunk menni, úgy döntünk, lejjebb ereszkedünk, de annyira meredek alattunk a hólejtő, hogy ehhez nagy kerülővel, jócskán visszafelé kell másznunk, míg lankásabb részre jutunk. Az eddigi magasságunkhoz képest körülbelül 50 méterrel alacsonyabb térszínen folytatjuk a menetet, tulajdonképp már a völgy aljában járunk – ez egyben azt is jelenti, hogy nem kell örökösen kicsúszástól tartanunk, kissé lazábbra vehetjük a figurát. Előttünk déli irányban pazar a kilátás, az Alacsony-Tátra behavazott lankái a lemenő nap aranysárga fényében fürdenek. A Furkota-völgyet nyugatról határoló gerinc sötét sziklái fölött káprázatos színekben ragyognak a felhők, és ha visszanézünk a csúcs irányába, ott is gyönyörű tiszta az ég – nem győzök ámulni és fényképezni… Közben Tomi megígéri Bálintnak, hogy a hegymászó beavatási szertartás részeként, a Salmo Étteremben kap majd egy kupica Becherovkát is a jól megérdemelt vacsora mellé. Viszont hiába jó a tempónk, sajnos egyre világosabb, hogy a felvonót már nem érjük el, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy a sípályán, vagy annak szélén, viszonylag könnyű terepen tudjunk majd leereszkedni. Tomi felveti, hogy lemehetnénk végig a völgy aljában is a faluba, de akkor még azt gondolom, a sípálya sokkal közelebb van, a felvonó póznái is látszanak már!

A törpefenyők között helyenként 1 méternél is mélyebb a hó (Kovács Zoltán felvétele)
A törpefenyők között helyenként 1 méternél is mélyebb a hó (Kovács Zoltán felvétele)

Így ismét a völgy keleti oldala felé tartunk, és újból meredek, hóval fedett hegyoldalban találjuk magunkat, lábunk alatt a fenyegető mélységgel. Ráadásul lépéseink alatt kezd beszakadni a hó… Délnyugati tájolású oldalban vagyunk, a hó felszíne kásás-vizes, de a legnagyobb baj az, hogy a hótakaró rendkívül vastag: legalább combig, de alkalmanként derékig süllyedünk el benne. Gondunkat az is tetézi, hogy törpefenyves területre tévedünk, ahol az alacsony növésű fák ágai között sok levegő rekedt meg, ami egyáltalán nem tart.

Derékig a hóban

Szenvedünk, küzdünk; a menedékház mindössze 400–500 méterre lehet, de annak eléréséhez át kellene vágnunk fölfelé a törpefenyőkkel és ritkásan álló magasabb fákkal teleszórt hegyoldalon. Két sítúrázó férfi halad el fölöttünk 20–30 méterrel, s mi irigykedve nézzük, ahogyan viszonylag könnyen siklanak a felvonó irányába. Tanakodás, tanácstalan téblábolás. Tomi egyelőre azt erőltetné, hogy akárhogy is, de fel kellene magunkat küzdeni a házig. Én ezt kivitelezhetetlennek tartom, hiszen minden lépéssel derékig süllyedek a hóba. Fatalista módon azt ajánlom, dobjuk le előre a felszerelést, s mi egyszerűen a hátunkra fordulva szánkázzunk le a völgybe. Utóbbi lehetőséget Bálint realista megjegyzése nyomán – „És mi van, ha az ott nem egy hóbucka, hanem szikla? Herélés.” – elvetem, és utólag szégyellem magam, amiért ifjú tanítványunknak rossz példát mutattam.

Szorít az idő, már a nap is lemenőben, döntenünk kell. A völgyet választjuk. A lejtőre merőlegesen, minden lépésünkkel beszakadva, gyakorlatilag a hóban „úszunk” le a völgy aljában húzódó, bálnahát-szerű kiemelkedésig. Ezzel eldőlt, hogy a hosszabb, „falusi” úton megyünk vissza a Csorba-tóhoz. Eleinte egészen jó a hó minősége a viszonylag nyílt terepen, sok az árnyékos rész, ahol keményebb a felszín, csak elvétve szakadunk be. Távolabb sínyomokat vélek felfedezni a fák között, és mintha egy táblát is látnék; bizakodva, jó tempóban haladunk.

Örömünk csak addig tart, míg elérjük az erdőt. Tábla és nyom nincs, viszont a fák között könyörtelenül beszakadunk szinte minden lépésünkkel. Eleinte ritkábban álló fák között megyünk, próbálunk „balra”, azaz a felvonó felé tartani, pislákol bennünk a remény, hogy talán mégis odajutunk valahogy. Ameddig a szem ellát, mindenütt szűz hó és erdő, életnek, mozgásnak nyoma sincs. Ekkor csap meg bennünket először a „lehet, hogy baj lesz” érzés szele, amit a térkép tanulmányozásával próbálunk tompítani. Valahol a sífelvonó és a Furkota-völgy aljában futó sárga jelzésű turistaút között vagyunk, tehát ha tartjuk a déli irányt, előbb-utóbb elérjük a jelzett ösvényt. Kérdés, a fákon meglátjuk-e a jelet, s télen járnak-e a turistaúton emberek, lesznek-e nyomok a hóban.

Elveszve a végtelen vadonban

Néha óriási erőfeszítést igényel, hogy az egyik beszakadt lábunkat a másik segítségével kiszabadítsuk a hó fogságából. Fél hat körül jár az idő, a nap utolsó sugarai világítják meg az eget, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az erdőben ránk esteledik. Megmagyarázhatatlan hibát követtünk el azzal, hogy a fejlámpáinkat reggel az autóban hagytuk („időben leérünk, biztosan nem lesz rájuk szükség…”). Mi lesz, ha az egyre gyengülő fényben nem vesszük észre a sárga jelzést?! Tomi bekapcsolja a GPS-t, aminek az akkumulátora hamarosan teljesen lemerül, de azt még leolvassuk, hogy valahol a völgy aljában, az erdő közepén lehetünk. A kamásnik már semmit nem védenek a nedves hóban, a nadrágom térd felett is átázott. Kissé aggódok Bálint miatt, de ő szinte megtáltosodik, elől megy, alig bírjuk utolérni.

Tátrai alkony (Kovács Zoltán felvétele)
Tátrai alkony (Kovács Zoltán felvétele)

Beáll a szürkület. Az eddiginél is sűrűbb fenyőerdőben járunk már, a fák alatt a havat zöld tűlevélszőnyeg fedi. Minden eddiginél mélyebb és süppedősebb a hó, eléggé kilátástalan a helyzet. Hangosan latolgatjuk az esélyeinket Tomival; a telefonomban kikeresem a tátrai hegyi mentők telefonszámát – térerő szerencsére van –, és megpróbálom elképzelni, milyen lesz az éjszaka az erdőben (meleg italunk, főzőeszközünk nincs), valamint, hogy miként tálalom majd az otthoniaknak a vadonban éjszakázást. Valahol egy madár rikoltozik. Izgatottan járatom a szememet fáról fára, keresem a sárga jelzést. Közben Bálint elől felfedez egy kis hétvégi házat, de teljesen elhagyatott, nincs körülötte nyom. Tomi azzal vigasztal, hogy tartva az irányt legrosszabb esetben kijutunk a Tátra déli előterében futó műútra. Irgalmatlanul nagy ez az erdő, elvesztünk a végtelen vadonban…

Menekülés az éjszakában

Ekkor előttem pár méterre, egy fenyőfa törzsén, megpillantom a sárga jelzést! Mégis elértük az ösvényt, amelyet egy-két embernyi nyom rajzol ki a hóban, s amelyet a szél által összehordott tűlevelek is megerősítenek. A nap már lenyugodott, de valamennyi fény azért van. Szinte rohanunk előre: minél hamarabb el kell érnünk a piros jelzést, ami aztán biztosan a Csorba-tóhoz vezet. Továbbra is rendszeresen beszakadunk. Olyannyira, hogy Tomi az egyik helyen nem képes saját erejéből kiszabadítani a combtőig eltűnt bal lábát. Szentségelve tapossa a másikkal körülötte a havat, próbál a túrabotokkal ásni, erőlteti, szinte már attól fél, hogy eltörik a lába, annyira húzza, de nem szabadul. Végül én ásom ki a kezemmel.

Ámokfutás. Bálint rohamtempóban megy elől (mint utóbb elmondta, ő a végén – velünk ellentétben – „legyőzhetetlennek érezte magát”), s egyszer csak kiáltással jelzi, hogy megtalálta a piros jelzést! S csakugyan: egy szabványos útbaigazító táblához érünk, melyen az áll, hogy 30 perc alatt a Csorba-tónál lehetünk. Tulajdonképpen a Tatranská magistrálát értük el, ami télen sítúrázó útvonal is, így széles csíkban kirajzolódik az ösvény, amelyet a beálló sötétségben is nagy biztonsággal tudunk követni. S a rengeteg nyom miatt jól letaposott a hó, végre nem szakadunk be minden lépésünknél… Már csak a csillagok világítanak, és a hó által visszavert fény teszi lehetővé a tájékozódást, de jól haladunk, s egyszer csak a távolban feltűnnek egy épület fényei. Most először hiszem el igazán, hogy „megmenekültünk”.

Kovács Zoltán


Elsőközlés
Az írás egy 2012. március 15-i hegymászó túra eseményeit örökíti meg, amely a Magas-Tátrában, a Furkota-völgyben zajlott

Comments

  1. snk says:

    Köszönöm! A fotókat is! 1986 és 1995 között sokat jártam a Tátrában. Jó volt újra találkozni. SNK

  2. Kovács Zoltán says:

    Örülök, hogy tetszett – a Tátra számunkra is örök szerelem, bár mostanában hanyagoljuk kissé, mert inkább 3000 méter fölötti csúcsokkal próbálkozunk az Alpokban.

  3. spajzcetli says:

    … háááát, igen! Tibeti hegyek közé se’ kell utazni, hogy hegymászós túrázásunk közben kicsit gyakorolhassuk a „halálfélelmet”. Elégséges hozzá körülbelül 250 kilométer autókázás, némi (?) könnyelműség. (Mivel felnőtt emberekről lenne szó, a „felelőtlenség” kifejezést szemérmesen kerülöm.)

    Mi is jártunk arra, de mindig augusztusban. Hózápor és viharos, „jeges” szél nélkül akkor sem úsztuk meg… Majdnem kötésig érő hóban túrázni csak a Mátrában volt „szerencsém”. Veszi ki az erőt rendesen, hosszabb táv esetén nem csak a fizikait…

  4. Ira says:

    Meg kell mondjam, szétizgultam magam; még jó, hogy tudtam előre (privát infó): jó lesz a vége.

  5. Cselényi Tünde says:

    Nem is tudom, mit mondjak…

Hozzászólás a(z) snk bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük