::: Párosesszé Regős Anna és Regős István kiállításáról I.
Baj, ha látszik, hogy mindkét művész – Regős Anna és Regős István – urbánus ember? Műveik a nagyvárosi élet jelenségeit, a nagyváros szellemét tükrözik. Volt időszak, amikor az urbánus kifejezés gúnynév volt. Miért vagyok urbánus? Mert hiszek abban: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, a többletet, az arányt, a gondolatot, a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon – írta Márai Sándor. Vagyis a polgáré az igazság? Azé a polgáré, aki szabad, függetlenül cselekvő, autonóm individuum?
Az elkerülhetetlen modernizáció jelenségeit dolgozzák fel, a nemzeti sajátosság megőrzéséről, továbbfejlesztéséről sem megfeledkezve. Európa térképén ott található Magyarország is. Óbudástól, Lánchidastól, a magyar biedermeier hagyományától a computer kárpitig bezárólag. Az identitáskeresésről árulkodnak a művek, hogyan lehet a művészi lét belső integritását megőrizni egy globalizált és pluralizált világban, elkerülni a provinciális és kozmopolita szavakban megbúvó vádat.
Mintha élne és lélegezne a város a két művész alkotásaiban. Mintha sok lenne a füst, a gyárkémény, mintha sok lenne a virtuális érzelem, kapcsolat, mintha elvesztenénk a múltunkat, emlékeinket (Regős István: Hajógyár, 2013). Konstrukciókat látunk, emberi építményeket, amelyeket emlékeinkben őrzünk, vagy amelyek mindennapi környezetünket alkotják. A látószögek különbözőek, más részleteket hangsúlyoznak. Regős István képi világa a tárgyak elevenségét, teremtő erejét emeli ki, Regős Anna az információs forradalom temetőjében is a várost ismeri fel, a kapcsolatok hálóját, hidait (Computer kárpit I., 2002). Leginkább ő absztrahálja az urbánus létet, színre, formára bontja, és úgy egyesíti újra elemeit, hol kerítést formál, hol négyzetek oszlopos rendjét, ritmusát, egyfajta városi labirintust, amelyben el lehet veszni.
Urai vagyunk a sorsunknak, emlékeinknek, a rólunk szóló információknak? A művekből kiolvasható válaszok sokszínűek és szándékoltan bizonytalanok (Regős István: Alagút villanyfényben, 2006), ám Regős István konok és következetes módon felépített képi világa jelzi, a maga számára megtalálta az irányt, amelyet követ és követnie kell. Urbánus pokoljárás ez, szembenézés a múlttal és jelennel, nincs visszaút a múltba, csak beismerése, feloldása van a történeteknek, emlékeknek. A tartás moralitását látjuk műveikben és művészetükben. Regős István álomszerű kompozíciói éles kontrasztokat hordoznak, erőt és energiát sugároznak. Nem tagadja, hogy egy erőszak által uralt világban élt, és a rend, a biztonság utáni vágyát (melankóliáját) fejezi ki Óbuda képe (Regős István: Óbuda, 2017).
Képi ötleteik frissen tartják a néző emlékeit, a néző önmagára csodálkozását, hogy egy élhető világot tudjon magáénak, egy élhető világ részese és építője legyen és lehessen. A két művész nem urbánus tájakra vetődött, hanem az urbánus tájban él és alkot. Magukénak vallják ezt a tájat, nem idegenként szemlélik, ha nem is tagadják, ebben a tájban számos elem idegen számukra. Az emberi lépteket keresik és szemlézik (Az ember legyen az első!). Ez a két művész közös vonása, mondhatni közös többszörösük, origójuk. A technológia térhódítása Regős Annánál közvetlenül (computer) jelenik meg, Regős István egy kicsit nosztalgiával tekint vissza a múltra, a jelenbe helyezi a régi látványt (Biedermeier csendélet), ezzel distanciát teremt a néző mai tapasztalata és a művész emléke között, mintha felkiáltanánk, ez már nem így van. Vagy mégis? 56 különjárata is olyan emlék, amely felülírhatatlan, letagadhatatlan (A szabadság villamosa, 2016). Jelenség, szövet, sőt történelem.
Regős István innovatívan teremti meg a múlt látványát, konstrukcióit, a modernség kezdetét, kibontakozását. Amit lát, az beleillik Budapest látványába, földrajzi és építetett környezetébe (Reformkor – Budai rakpart, 2014). Regős Anna absztrakt alkotásainak szín- és formavilága az emberi dimenziókat hordozzák. Az élhető város igényét fejezik ki. A várost belülről szemlélik, még ha Regős Anna computer kárpitjai felülnézetet ábrázolnak is (Computer kárpit VI.). Itt is a belső rend a fontos, hogy minden belső részlet harmóniában legyen egymással. A városi lét kihívásaira (ember és természet kapcsolatára) keresik a választ.
Mintha Regős István szembeszegülne a városi lét változásával, alakulásával, módosulásával, olyan látványt teremt, amely ma nem létezik, és talán sohasem létezett. A régi jelrendszerből építkezik, rekonstruál, az eredeti környezetet visszaállításával. Az emberi beavatkozás nyomait keresi, kutatja, állítja sajátos rendbe, jelrendszerével a nézőben dekódoltatja a múltat, a feledés hiányát állítja helyre (Pest-Vácz 1846, 2016). A mai hiányokra utal így, hiányt pótol. Ami eltűnt, újra létezik, újra lélegzik, újra vizuális és érzelmi látvány. Ennyiben művei Szombathy Bálint szépségkutató műveivel mutatnak rokonságot.
Regős Anna mintázatai, acélos textúrái, egyszerű szín- és geometriai világa is az urbánus lét folytonosságát hangsúlyozzák, az élhetőséget, a szemmel megélt világ harmóniáját. Funkcióváltás zajlik a városi életben, üres házhelyek, elkerített terek változnak, kapnak új dizájnt, tartalmat (Kék háló, 2017). Figyelemfelhívó színek és formák, a szöveg nélküli vizuális nyomatok jelzik, a képi világ uralkodik fölöttünk (Kockák, 2017). Valami eltöröltetik, valami nem olvasható többé úgy, ahogy eddig létezett számunkra. A tér változik meg, megszűnik és átalakul, a minimalista jelentés válik uralkodóvá, sőt a jelentés nélküli felület is megjelenik (Mozaik, 2017).
Mindkét kiállítás az emberiesített természetről szól, az emberi környezetről, egyben az ember felelősségéről, miként is alakítja, formálja környezetét, és miként is őrzi emlékezetében a tájat, a környezetet, miként is ismeri fel, hogy a helyi kultúra és történelem abszolút elválaszthatatlanságról van szó.
Kölüs Lajos