Sötét üvegcserepek

::: Párosesszé T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításáról I.


Erősebb a friss benyomás, vallja T. Horvát Éva, és ha kell, akkor átfest, változtat a képen. „Az eredmény nem mindig pozitív, de ez nem változtat a keresés szükségszerűségén.” Nem csak keres, talál is, rátalál a motívumra, formára, ha nem elsőre, másodjára. Otthon van a kalligráfiákban (ezeréves művészet), számára egyszerre gyakorlati és esztétikai kérdés is a kalligráfia, bár az mégis inkább a távol-keleti kultúrához kapcsolódik, de bármely művész számára lehet vállalt örökség, őrizni valamit, amit csodálunk, aminek a látványa örömmel tölt el bennünket. Guruló (tekercses, szalagos) vászonra fest, akár szőnyeg is lehetne, függőlegesen van felfüggesztve, keskeny, hol védett, eltakart, szemérmes a mű, fátyolossá válik a kép elé tett átlátszó anyagtól.

T. Horváth Éva: Triptichon II. (A tigris), 2005
T. Horváth Éva: Triptichon II. (A tigris), 2005

A Triptichon I. (Irtás) nem fekete vonalakkal dolgozik, mégis felidézi bennem a hamut, a felégetett földet, az esőerdő pusztulását. A Sárkányos lovag friss, idei alkotás, a vatikáni svájci gárdistákat juttatja eszembe, őrségváltáskor, a fegyelmezettséget, a titokzatosságot, az egyszerűséget. Nem W. Scott Ivanhoe-járól van szó, nem is a templomos lovagokról. A tartásról, a formáról, a szépségről. Szent Györgyöt is megidézi, mi is sárkányölővé válhatunk, abban a reményben, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi. Mert döntően férfi lovagokat ismerünk, Arthur király udvarából is, nagyon kevés kivétel közé tartozik Jeanne d’Arc (az Orléans-i szűz), aki mégis egy lány volt. A Szántás légi felvétel is lehetne, a talajművelés során írásjelek kerülnek felszínre. Mélyszántás. A Nyújtózkodók könnyed vonalai az égbe törnek, ott keresik a kapaszkodót.

Kalligráfiáin ott a belső fegyelem, rendezettség, és mégis táncra perdülnek a vonalak, mer szelíd is lenni, megengedő és óvatos, mintha egy szentélyben lakna, élne, szerzetesi alázattal, és életének mindennapos velejárója lenne a kalligráfiák írása, rituáléja. Triptichonja tájkép, elvont gondolat kifejeződése, ahogy T. Horváthban él a vízmosás, az eső áztatta föld és aszfalt (Olvadás). Tigrise rejtett, áldozatát lesi, vérengző fenevad, szinte a környezetbe olvad, már-már a tigris is az áldozatával lesz hasonló, kék szeme világít, akárha az égboltot látnánk, Triptichon II. (A tigris). A 2015-ös keltezésű Mind elmentek talányos mű, mintha a fehér-fekete jelek gyolcsként ölelnének át valaki, egy halott testét. Egy tömegsírt fednek fel? Üresen maradt a falu, mert lakói vándorútra keltek? A múlt szól vissza, a Shoa? A kép láttán felmerül bennem, hogy talán már Alföldi László Pompeji vázlatainál vagyok.

Ízisz templomában szertartás készül. Ebédidőre jár. Senki sem sejti, hogy eljött az Ítélet napja, és hamu, habkő és törmelék, sőt szikladarab hull a házakra, tetőkre, lombra és ágra. Alföldi László is tudja, hogy idővel az emberek azt is elfelejtették, hol feküdt egykor Pompeji városa, amelynek már a nevét sem emlegették többé. 1500 évnek kellett eltelnie addig, míg valaki felfedezte, hogy milyen tragikus történet rejlik a Vezúv lábánál fekvő halom alatt. Alföldi emlékszik, a pusztulásra, a szürkeségre, a halálra, a kapukra, a résekre, a tetőkre, lépcsőkre (Pompeji vázlatok X.). A piros vérre. Kollázsai egyben főhajtások is a halottak emlékei előtt, a sötét tónusok piros, kék, zöld és sárga színekkel keverednek, emberi alakok nélkül.

Alföldi László: Pompeji vázlatok III. (Labirintus), 2014
Alföldi László: Pompeji vázlatok III. (Labirintus), 2014

Ország Lili nyomdokaiba lép, művei nem másolatok, nem utánérzésekből születtek. Eljátszom a gondolattal, hogy a Pompeji változatokat valamikor együtt láthatom, mint eleven múltat. Semmi sem múlik, megtörténhet. Most a kiállítóterem falain látható vázlatokat nézem, sötétségükhöz szoktatnom kell a szemem. Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek című művében írja: „igaz-e, hogy ott a Don-kanyarban sötét üvegcserepet kötöztek a szemük elé, ha nem volt, akkor kormoztak, mint a napfogyatkozáskor, mert már magától a végtelen fehérségtől is kifolyt a szemük világa”. Alföldi vízszintes képeinek felosztott tereibe helyezi Pompejit, a várost, mintha tégláról téglára építené fel újra a falakat. Nem szellem-, nem romvárost látunk, és ez a vázlatok csodája: egésznek, befejezettnek hatnak a részletek, ha olykor elmosódottnak is vélhetjük a szemünk elé terülő látványt.

Alföldi László: Pompeji vázlatok I. (Fal előtt), 2007
Alföldi László: Pompeji vázlatok I. (Fal előtt), 2007

Alföldi úgy lát, mint egy vaksi, vakuló ember, és nem használ nagyítólencsét, bár egy-egy részletet kinagyít, kiemel, általuk fűzi, kapcsolja egybe a részleteket (Pompeji vázlatok III. [Labirintus]). Álmában talán Pompejiben jár, ébred, fut, menekül. Nehezen veszi a levegőt, a forró levegőt. Terhet cipel, az emlékezés terhét. Maga is szemtanúvá válik, mint az ifjabb Plinius. Történetet mesél, széttöredezett írásjeleket felhasználva, van, ami a mondatokkal elmondhatatlan, kifejezhetetlen. Az idő múlása, a halottak arca és utolsó lélegzete. Az időt perli, hogy tovább építhesse a Pompeji vázlatokat. E címmel is dacol a múlttal, hiszen félbehagyottnak, előkészületnek hat a cím, valaminek a kezdete, és semmiképpen nem a múltja, a vége. Felidézéshez elég, egy szellemmé vált város újra felépítéséhez talán kevés. Tapogatja a köveket, a falakat, az idő falait, az emlékezés, a tragédia gödreit (Pompeji vázlatok I. [Fal előtt]). „Az igazi színházaknak, tragédiáknak, tudom ezt, mindig el is ismétlem, csak egy nézője van, maga az Isten” – írja Tolnai Ottó. Alföldi érdeme, hogy nézői vagyunk és lehetünk Pompeji világának.

Kölüs Lajos


 Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 áprilisában, T. Horváth Éva és Alföldi László Két-ségek című kiállításáról | Artézi Galéria, Budapest, 2016. március 19. – április 20. | Hovatovább: A kiállítás online katalógusa | Deák Csillag írása

Comments

  1. Képszabó says:

    Ritka élvezet olvasni ezeket az iker elemzéseket. Ugyanarról jobbról, balról, felülről, oldalról. Más körülmények között
    ritkán van alkalmunk ilyen kristálytisztán érzékelni, mennyiféle módon lehet közelhozni a művészetet. Leírni, megmagyarázni, szeretni.

  2. Alföldi László says:

    Kölüs Lajos írásáról ugyan azt tudom mondani, mint Deák Csillagéról, ezért ide másolom: ” Köszönjük a szép elemző írást, amely által mi magunk is egy sajátos nézőpontból láthatjuk saját alkotásainkat. Sokszor, sokan azt mondják, hogy a képet nézni kell, a zenét meg hallgatni, és nem beszélni róla. Én nem hiszek ebben, mert a szó ereje olyan kapukat nyit meg a képekben és a zenében is, amely nélkülözhetetlen a művek bizonyos mélyebb dimenzióinak megértéséhez. Kölüs Lajos írása feltárja azt az élményt, amelyet őbenne keltettek az alkotások, és így mint befogadó, a művek társalkotójává válik. Mert a mű, a művész és a művészet a befogadókkal és az őrzőkkel együtt az, ami. Köszönjük, köszönöm T.Horváth Éva és Alföldi László.

    Utóirat mindkettőtöknek: A páros esszé és páros alkotók találkozása érdekes műfajjá válhat, ha a folytatás lehetőségét keressük és megtaláljuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük