Mi zajlik az életünkben?

::: Párosesszé Eőry Emil Létem keresztje című kiállítása kapcsán II.


Testközelben a téridő, elhajlások, párhuzamok világa, önportrék, hol festve, hol tömbösen szoborba faragva. Létmegragadások. Eőry világa nem poszthumanista, nem újrealista világ, de nem is tagadja, hogy „minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, melyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, ahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk” (Soós Amália: Istenfilozófia, szerelemfilozófia és esztétikai lehetőségek Boccaccio számára).

Eőry Emil: Daidalosz, 1995

Eőry nem a lét tragikumát ragadja meg, nem arra kíváncsi, nem erre irányítja tekintetünket, hanem az individuumra, annak belső világára, mentális helyzetére. A mindennapi életre. Karikíroz, elnagyol, kihagy, mintha minden összedőlni látszana. Eltévelyedést látnék, meghasonlást? Önportréi mögött nincs semmiféle személyiségidealizmus, túlmutat önmagán, saját teste kifejező eszköz, emberképének tárgya és alanya, sőt kritikája, egyben világértelmezés is, heroizmus nélkül. Öntapasztalásában nem a nárcisztikus vonások a fontosak, hanem az alkotó ember pokoljárása, világ- és boldogságkeresésének végtelen, hiányokkal teli útja. Mintázataiban az emberi természethez való viszonyát mutatja meg, tárja elénk. Racionalizmusa az élettel szembenéző alkotó racionalizmusa, életpárti. Motívumai nem irodalmiak, nem is gépies formabravúrok mozgatják, de bátran nyúl az archaikus és a mitikus jelenetekhez, formákhoz, értelmezésekhez (Zsuzsanna, Daidalosz). Ezekben a művekben is a világnak alá nem vetett, szabadságban élő ember helyzetét és szerepét keresi, értelmezi. Még az olyan művében is, mint a Hajléktalanul. Mások sorsával azonosul.

Eőry Emil: Hajléktalanul, 2017

A képi-szobrászati kereteket rendre szétfeszíti, visszatérő témáiban az ismétlés fontos elem, a helyzetek különbözéségét hordozzák, hangsúlyozzák. Önképét folytonosan dezantropomorfizálja, nem a szubjektivitást zárja ki műveiből, hanem univerzális motívum- és jelrendszerével minél objektívebben szemléli önmagát, a szubjektumot. Műveinek paradox vonása ez, az önmagától való távolságtartás és annak reménytelensége, mert önmagával (másokkal) szemben az ember nem lehet közömbös. Ha félhet is önmagától és másoktól, a világ értelemmel bíró felismerésének belső kényszere okán cselekedni kénytelen: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila: Nem én kiáltok).

Emlékezete közösségi emlékezet is (Hírek, Európa kék). Eőry nem megszállott művész, nála a művészet nem áll fölötte az életnek, hanem annak természetes rendjébe tartozónak tekinti az alkotást. Ennyiben reneszánsz alkotó. Nem a művészi igazságot keresi, hanem az élet sokoldalúságában az élet szabadságát korlátozó elemek jelenlétére utal. A csapdákra, amelyekbe nap mint nap belesétál az ember, tudva, hogy a krisztusi parancs (szeresd felebarátodat, mint önmagadat) a megvalósítását tekintve kételyeket ébreszt az alkotóban, és ez a kétely az önképben és az önelfogadásban feszültséget teremt.

Eőry Emil: Labirintus, 2008

Rendre visszatér a társas élethez (Ketten, Alkony), amely számára nem a szakadatlan háborúságot jelenti, hanem a két ember közötti harmónia keresését és megtalálását, miközben önportréiban az is megjelenik, hogy olykor elvonul a világtól, nyugalomra van szüksége, de nem tekinti magát magányos alkotónak. Számos alkotásában keresetlenül jelenik meg Érosz és a szerelem tapasztalata és ereje. Életének mindegyik fontos eleme, félelmetes és felszabadító érzést hordoznak, a vágyat, amely legyőzi az embert, kiforgatja, megsemmisíti mint egyént.

Eőrynél, miként Francis Baconnél „a tér pedig metsző élekkel és hegyes szögellésekkel van tele” (Lajta Gábor: Francis Bacon és a tértől sebzett test), ám Baconnel szemben Eőry nem a naturálisan hússzerű testet idézi meg, hanem az emberi forma misztériumának szimbolikus, ikonszerű „csontvázát”. Önportréi közelebb vannak a görögkeleti (ortodox) világhoz, mint gondolnánk. Képeinek centrális perspektívája folytonosan elmozdul, kibillen. A modell – Eőry saját maga – bemozdul, nyugtalanságát látjuk. A festő, a szobrász magát provokálja: kapj el, ha tudsz. Játék ez, és valljuk meg, hogy Eőry egy nagy játékos is, hiszen nem leplezi el, hogy játszik, cselez, egyúttal nem csak önmagát provokálja, hanem a nézőt is.

Eőry Emil: Merengőn, 2008

Sorozatképeket, -szobrokat látunk. Fázisokat, a létezés pillanatait. A Merengő embert, aki vörös bort iszik, a piros szín a vér jele is, meg a szívé. Eőry ebben a világban belül is van, kívül is van. Az idő számára nem más, mint önmaga változása és változatlansága, egyben a múlt és a jövő is. Kitekintés. Nem követ trendeket, mégis trendi tud lenni, sőt mer tradicionális lenni művész-státuszát humorosan reprezentálva, de nem lefokozva. Maszkokat ölt magára, mintha pompeji halott támadna fel, vagy Hadész világából emelkedne a világosságra. Néhány geometriai elemből alkotja meg az ember portréját, az ember hasonlatosságát, mert ezen formák mögött felsejlik maga az Isten is, mint embereszmény, mint ideál. A kereszt szimbolikája is ezt hivatott kifejezni. Egyek, a szubjektum és a láthatatlan, a felfoghatatlan. Élet és halál mozzanatai – póztalanul. A művész melankolikus viaskodásait, perlekedéseit látjuk önmagával és a világgal, hitbéli érzéseivel és gondolataival. „Eőry szemléletére különösen jellemző a leegyszerűsítő, tömörítő, allegorikus-szimbolikus, olykor a tisztán absztrakt-emblematikus, de sohasem jelentés nélküli látásmód, amellyel mintegy átjárhatóvá teszi műveinek értelmezési határait, tágítja azok bölcseleti hátterét, s meglepő logikai „manővereivel” szokatlan képzettársításokra kényszeríti gondolkodásmódjának élvezőit” (Novotny Tihamér: Bibliás tárlatok; Kortárs, 2018. 12.)

Eőry Emil: Önportré, 2013

Emberképe indeterminista kép, nem független a világtól, de az alkotó ember szabadon, empatikusan dönt, hogy mit tesz, mit cselekszik. Önmaga médiuma, egy mediatizált világban önmaga hírvivője és szószólója, a multilinearitás és az interaktivitás jegyeit felmutatva. Eőry nyíltan és őszintén vállalja önmagát, sosem tagadta meg elveit, mert úgy bátor és groteszk, úgy mer humoros lenni, hogy nem kellett hőssé válnia.

Kölüs Lajos


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2019 júniusában, Eőry Emil Létem keresztje (önportrék 1969–2019) című kiállításának apropóján | Józsefvárosi Galéria, Budapest | 2019. június 7. – 2019. július 8. | Hovatovább: Abafáy-Deák Csillag írása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük