::: Párosesszé Mohamed Abouelnaga és Bátai Sándor Rétegek című kiállításáról II.
„Az élet olyan, mint a föld: gazdagabb egy tavasznál, és nem csak egy aratás szunnyad benne. Ha a felső réteg már kiteremte a maga tavaszát és nyarát: mélyebb talajokra kell ásni, ahol még nagy adakozások várakoznak.” (Szabó Dezső)
Körbe zárt nyomok, rétegek. Honnan érkezünk és hová igyekszünk? Mint érkező nézünk egy ismeretlen világra, vagy mint távozó utas? Akármelyik is vagyunk, a pillanatok, élmények özöne ér, rakódik le bennünk. Benyomások, gesztusok, a tér különböző formái, logika nélkül. Előbb vagy utóbb, de nekünk kell rendet vágnunk az egymásba csúszó rétegek között.
Mohamed Abouelnaga volt az első közel-keleti művész, aki a Japán Alapítványtól kapott ösztöndíjat a papírgyártás művészetének tanulmányozására. Abou szerint: „az ókori egyiptomiak a természet elemeit használták fel a papirusz készítéséhez, én pedig a festék és a papír keverésével próbálom újraéleszteni az ókor érintését. Igyekszem megőrizni a papír primitív aspektusát.”
A tárlat falai kiváltságos hellyé váltak. Egyszerre a magány, egyszerre a hiányok, a sebek, a szentségek falai is. Fizikai rétegeket, festményeket látunk. A málló időt. A múltba szökött jelent. A lélek számos arcát a múltból. Mindegyik darab más és más. Egyedi darabok, hiányosak, sérültek, sebeket, fájdalmat őriznek. Nem csak a föld, hanem az ember lenyomata is ők. Bátai alkotásai érmék, pénz- és földdarabok, pecsétek, írásjelek, homályba burkolva, szaggatások az írásban, és hiányok. Töredékek.
A tárlaton szereplő művek váltják egymást, átmenetek jönnek létre, mintha az egyik szférából a másikba lépnénk vagy az egyik létállapotból a másikba való átlényegülés pillanatának részesei lennénk. Az újjászületés vagy átlényegülés előtti küszöbállapotban a halott kijön a napvilágra, olyan alakban, amilyenben csak akar. Az eleven múlt is felszínre tör. Princípiumként. Határáttöréseket látunk, olykor homályos, titokzatos, olykor határozott jelentéssel. Köztes állapotok jönnek létre, amely véglegesnek, visszavonhatatlannak hatnak.
Az elkezdődött változás megállíthatatlan és visszafordíthatatlan, vagyis az univerzum ciklikus mozgását is szimbolizálják az alkotások. Vonalak, vonalhálózatok, színek labirintusa tárul elénk. Absztrakt alkotások, utak és látomások mozgalmas szövevénye. A névtelenek tekintete, az érzelmek szenvedélye. Fotó és aranyszín kerül egymás mellé. Ünnep és fiatalság. Hol van még a kacskaringós út vége, a kezdetek kezdetén vagyunk, de már ott lappang az árnyékvilág.
Abou és Bátai falai akár a Tejútrendszer: csillagok ragyognak és hunynak ki. Pajzsok, az emlékeket hordozzák és óvják. Egymásba kapcsolódnak, még akkor is egyek, ha különállnak a kurátor döntése folytán. Az örökkévalóság reményteli érzetét keltik. Emberi vágyakat hordoznak, amelyek belesimulnak a papírba, élettelivé varázsolva a pépes anyagot.
Külön zenéje van a tárlatnak, az élet lüktetése, ritmusa, ritmikus változása, a kozmikus ismétlődés. Így kapcsolódik egybe Egyiptom és Magyarország művészete. Abouelnaga festményein a szöveg a hagyományt és a dolgokat változatlanul hagyó merevséget szimbolizálja, és azt, hogy a változás a hagyományokkal együtt is létezhet. A díszek, aranyfoltok az időt és a rejtélyeket is jelentik, a személyes lét örömét és félelmét. Hagyományos papír alapú munkáinak anyagszerűségét kutatva Abou modern, expresszionista módban fest, amely egyensúlyban tartja a figurációt és az absztrakciót egy mesterien irányított színpalettával.
Munkájában a keleti kulturális tudatosságra reflektál, a mai Kelet valóságát akarja megmutatni. Az új orientalizmus iránti fogékonysága nem jelent kulturális ellenőrzést vagy kényszerű nyugati felfogásokat, hanem magába foglalja a média, a kommunikáció és a globalizáció evolúcióját, és annak tudatos felismerését, hogy a keleti és a nyugati kultúrák öröksége, áthidalják egymást. Abou szerint „ez egy új kortárs művészeti élmény kezdete”.
Bátai Sándor sem követi a divatot meditatív hangulatú, a természet, az ősiség inspirálta, az állandóságot és az időtlenséget felmutató, a szakrális teret idéző alkotásaival. Ikonográfiájában, lírai archaizmusában a jel, betű és írás (szöveg) kapcsolódik egymáshoz, bennük az ember és a természet alkotta formák jelennek meg. Tudatosan redukált motívumokból építi fel műveit: pontból és vonalból. A jövő nyitott, de a múlt is lezáratlan, folyamatos változásban van. Újabb és újabb rétegek bukkannak fel, mint az ásatásokon. Színhasználata monokróm, kitart a földszínek mellett. Alkotástechnikája racionális elemekre épül, a merített papír felhasználási módjának ismeretére, de a papírművek a tudattalannal rokon világot sugároznak, a megfoghatatlant.
Egyik művész sem térít, csak terel, mert nincs egyetlen, célba vezető irány. Csak utak vannak, elágazások, ösvények, kitaposottak és érintetlenek. A két alkotó pályájának logikus folytatását és kiteljesedését látjuk, miközben a lehetőségek határait bolygatják, átlendülnek rajtuk, a lehetetlenbe.
Kölüs Lajos