Kínáról kizárólag nagyot mondva szabad szólni.
A Dong’Anme Dajie a felhőkkel szüntelenül elborított Pekingnek olyan, mint a Váci utca Pestnek. Az elején, kínai mértékkel egészében véve közel az éjszakai piachoz, ahol napszálltával mindenféle, az elrettent turisták és bennfentes helyiek számára kizárólag sötétben megkóstolható és fogyasztható ételeket főznek-sütnek és árusítnak, talán már a második épület előtt, a járdába épített feliratos korong tanúsítja: ehelyütt a Kelet és a Nyugat kapcsolattörténetében – úgy az európaiak, mint a kínaiak szerint – főszerephez jutó Marco Polo lakóháza állt. Igaz, amikor az itáliai utazó itt élt, a Yuan-dinasztia korában, a fővárost se nem Pekingnek, se nem Beijingnek nevezték, hanem ‘Nagy Fővárosnak’, azaz kínaiul Dadunak. Ahogyan a velencei azt mongolul emlegette: Khanbalik, a Kán székhelye volt. Ez a város vált hamarosan a mongóliai Karakum helyett az újraegyesített Kínai Birodalom és a Mongol Birodalom központjává. Nem épült még meg azonban a Tiltott Város, a tavaik medrét sem ásták ki, nemhogy a kertek kialakításába kezdtek volna. Nem léteztek a városi polgárok lakóhelyéül szolgáló kis, elkerített telepekbe, hutongokba tömörülő udvarházak, amíg a belső város a 15., a hutongok siheyuanjai a 14. századtól kezdtek megépülni azok számára, akik az udvari emberek ellátására szakosodtak, s mindenekelőtt kereskedelemmel és szórakoztatással foglalkoztak.
Marco Polo a helyi kereskedőkhöz hasonlatos figura lehetett, s a kínaiak a szolgáltatásokat mindig nagyobbra becsülték a termelő munkáknál. Marco Polo élménybeszámolója szórakoztató olvasmány s egyben útmutató a fejedelmek, hadvezérek, rendőrfőnökök és a magához hasonló kereskedők és fantasztikumra áhítozó olvasók számára.
Meglepő, de napjainkig kétséges, hogy a 13. és 14. század fordulóján élő Marco Polo járt-e Kínában, s ha járt is, azokon a vidékeken-e, amelyekről leírást adott. Nem csoda hát, ha számos útikönyv nem tesz említést arról a Dong’Anme Dajie-i házról, ahol a jeles idegen a kínaiak szerint Pekingben töltötte mindennapjait. Ismerek olyan európai művelődéstörténészt, aki szerint a Velencéhez oly hasonlatos közép-kínai Hangzhout paradicsomként leíró utazó-kereskedő, ki a hagyomány szerint a világ legszebb városában három évig kormányzóként tevékenykedett, sosem járt a sárkányok ege alatt elterülő föld helyszíneinek legtöbbjén. Igaz, hogy a Marco Polo utazásai kéziratban a piacai, hajói és a prostituáltjai miatt fölemlegetett Hangzhou település ott szerepel (mindezek figyelmet keltőnek és feljegyzésre méltónak bizonyultak a velencei kalmár számára), de ez nem bizonyítja, hogy Marco Polo valóban feltűnt ott és élt arra. Amúgy a szerzősége szintén kérdéses. Sem az auctor mibenlétén való töprengés, sem az önálló tapasztalat és gondolat, sem a saját megjelenítés a középkor végén nem tűnt fontosnak – olvasónak és írónak egyaránt, s a börtönében visszaemlékező s kéziratát (hm, erre bizony nekünk nincs most jobb szavunk) diktáló kereskedő joggal gondolhatta, hogy személyes, megtapasztalt élményeként emlegetheti apja és nagybátyjai és mások valós utazásait és hiteles történeteit.
A Marco Polo utazásait legjobb tehát kollektív alkotásnak hinni.
Amint félek, az én Kína-élményem sem a sajátom, hanem egy, az európai kultúra hálójába belegabalyodott emberé. Kínába nem vágytam soha, elérhetetlennek tűnt az ország számomra. S hogy eljutottam, lényegében utazásra készületlenül, mindaz, amit tapasztaltam, kibillentett a valóságomból. Nem az életszínvonal, nem a közösség-eszmény, nem a tömeg, nem az évezredes civilizáció millióegy emléke, s nem az emlékezés hiányosságai, hanem az, hogy mindezekkel nem tudtam mit kezdeni. Marco Polo megjegyzésein túl semmi sem volt bennem ott – Pekingben, Xian-ban, Yunnan tartományban és Tibet határán – hiteles. Üresnek bizonyultam, mint a kirágott belű mogyoró. Hogy keleti hasonlattal éljek: üresnek, mint a fehér gyümölcshúsától megfosztott, piros és keménypapír-héjú licsi.
Amikor Hangzhou virágzott, nem Peking volt Kína fővárosa. Pekinget az uralomra került mongol hódítók szemelték ki a maguk számára központul, részben, mert közelebb esett saját térségükhöz, részben, mert így a maguk választotta lakóvárosuk földrajzilag centrális helyzetbe került, de nyilván azért is, mert nem akartak a régi fővárosban összpontosuló kulturális örökséggel szembenézni. A helyet tehát a kán fővárosaként nevezték meg, ezt tette az európai utazó is, s csak utólag vált a birodalom fővárosává. De a város már kezdetben is metropolisznak számított, az 1270-es népszámlálás szerint egymillió-kétszázezren lakják (akkor, amikor Európa két legnépesebb városa, Nápoly, illetve Párizs alig százezres lélekszámú), s tizenkét külvárosáról adnak számot a tudósítók. E külvárosok sűrűbben lakottak, mint a tizenkét kapuval rendelkező belváros, végtére is itt az uralkodó szűk környezete élt, amott pedig az alattvalók. Na és a kereskedők (drágakövekkel, arannyal, ezüsttel, selyemmel, gyöngyökkel és fűszerekkel foglalatoskodó népség ez, akik karavánszerájban laktak, s túlzásokban gazdag a beszédjük), akik piros jelekkel felülnyomott papírpénzt adtak a kincsekért cserébe.
Avagy többnyire papírpénzt csereberéltek, amelynek, miként a selyemnek is, az eperfához van köze. A papírt a puhafájú eperből állították elő, s arra nyomtatták a bankókat. Ámbár nem csak pénzért cseréltek árut a kereskedők, hanem, főként a mongolokkal, egyéb, nekik valamiért fontos javakért. A mongolok idegenkedtek a kereskedelemtől, s amit kaptak és adtak, azt ajándéknak mondták. A középkori utazók történetei alapján csodálk ozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről.
Marco Polo, amennyiben hinni lehet e forrásnak, a francia nyelven (a ponyvaszerzésből megélő literátus által) papírra vetett híres történet, a Devisement du Mende, másként nevezve a Milione (Livre de Merveilles) szerint a Nagy Kán és birodalma megfelelően becsült ismerőse. A nagyot mondás a középkor végéről is áthallatszik, de ez nem a kalandoré, hanem a csodákra nyitott szemű koré. Nem véletlen a könyv gúnyneve sem, amely azonos a szerző gúnynevével: A Milliós! Történeteit, mondják, ennyien hallgatták, s mindegyik, csodákban bővelkedő meséjében irdatlan nagy, azaz milliós szám szerepel: állítása szerint több millió katonája van a kánnak, több millió a városa, több millió dzsunka hasítja a folyók vizét.
A pekingi Dong’Anme Dajie elején mindenesetre milliók állják naponta körül a Marco Polo egykori lakóházának tartott hely előtti járdán azt a kínaiasan méretes bronzplakettet, amelyet súlyos lánccal kerítettek el, nehogy a járókelők akaratlanul átgyalogoljanak rajta. A ház keskeny, kapunyi széles, s két oldalán oszlopokat imitáló (a kínaiak által európai stílusúnak tartott, mintha az európaiság stílus, ráadásul egyetlen stílus volna) relief húzódik, amely a rá vetődő árnyakat nappal és éjjel egyként összeráncolja.
Kína első pillantásra (ha nem veszem számba az Európáról és a fehér emberről kialakult tévképzeteket) nem áll másból, mint fellegekből, állatfaragványokból és ismeretlen helyekről összehordott kőzetdarabokból. Felhők, felhőlények és kövek stílusgyakorlata a főváros, a vidék, az ország és földalatti barlangjai úgyszintén! Az egymástól elválaszthatatlan, egymást feltételező ég és föld nem önmaga által idéződik meg. Peking és Xian és a teljes Yunnan tartomány egyetlen hónapon át, minden szempillantás alapján csupa könnyed lebegés, szélben szitáló lomb, pára, mozgásban lévő gőzgomolyag. Borges képzelt lényeinek java Kínából származik, a sárkányok, unikornisok, teknősök, darvak, főnixek, oroszlánok és egyebek, s mindegyiknek originális köze mutatkozik úgy a felhőkhöz, mint a kövekhez.
Kína második pillantásra fellegekből, állatfaragványokból és kőzetdarabokból összeálló kert . Ilyen kertet fedez fel az európai ember a harmadik és sokadik pillantásával is, amelyet – hogy a helyi hagyományt kövesse – többnyire mennyei, édeni vagy isteni hortusnak igyekszik leírni, s ezzel az aktussal kissé áteurópaiasítani.
A Tiltott városban (ahonnan származik élményeim eleje), a Ming és Quing császárok használta Sárkánytrónt magába foglaló Legfőbb Harmónia csarnoka piros oszloperdeje között található néhány aranyozott sárkánykép-véset, hat áll belőlük, felhőmotívumok és lebegő mitikus lények kavarognak rajtuk. Csak közelről szemlélhetőek, messziről nem több a hat oszlop, mint merő sárga ragyogás. Talán ezeken figyelhető meg a legszebb sárkány-kollekció.
A Legfőbb Harmónia csarnoka a három legfontosabb szertartási épület élén áll, mögötte a Központi Harmónia, s végül a Megőrzött Harmónia csarnoka . E három nagyméretű pavilon közös földmagaslatra épült, amelyek az udvar mind a négy oldaláról márványlépcsőkön közelíthetők meg. A lépcsősorok közepén, bármely oldalon gránitból faragott kősáv, amelyre felhők között lebegő sárkányt – a császári hatalom szimbólumát – véstek. A fehér teraszoszlopok vésetein szintén sárkányok, továbbá főnixek, felhők és lótuszlevelek azonosíthatók, s a teraszoszlopok alatti falon egy-egy sárkányfej található. Sárkányon sárkány, s annak csúcsán úgyszintén sárkány. Pirosban, aranyban, fehérben. (S szüntelen folytatódott, és ez állt a sárkányélmények végén, az utolsó kínai napomon, miután Pekingbe visszatértem, s a Nyugodt Öregség palotája bejáratát őrző Kilenc Sárkány falán is megnéztem a gyöngyökkel játszó, különböző színű élőlényeket.)
A meglehetősen csúfnak látszó sárkányok (szarvval, karommal, pikkelyes testtel, nyakukon és gerincükön taréjjal, denevérszárnyasan ábrázoltatnak) Kínában nem azzal az értelemmel rendelkeznek, mint Európában. Yunnanban például négy színű változatuk van. Olyan jóságosak, balgatok és szorgalmasak, mint a németeknél a törpék. A sárkányok akkor jöttek létre, amikor a Jin és a Jang, ahogy Borges mondja: ‘ritmikus játékából’ megteremtődött a Tízezer Lény, azaz a kozmosz. Az első teremtmények egyike, akikben a férfias tulajdonságok, azaz a növekedés, a fény, a cselekvés, a páratlan számok, továbbá a kék szín, az égbolt, a hegyek, az oszlopok hol egyenletesen, hol pedig egyenetlenül, de feldúsulnak. Nyilván ezért lett a sárkány a császár, majd a birodalma jelvénye, így hát minden, ahol a sárkány képe rajta, magán viseli a császári és a császár fölött uralkodó égi ujjlenyomatot is. A sárkányok a felhők közt élnek (így, ha esik az eső, a sárkány és a föld egyesül), s a gyöngyben van az erejük! Ha elveszik a sárkány gyöngyét, a hatalma és kondíciója szertefoszlik.
Az egyszarvú, a teknőc, a főnix ugyanolyan mágikus állat, mint a sárkány, és persze mindegyiküknek sok-sok változata létezik, a képi ábrázolások szerint kétségtelenül.
A Tiltott város s valamennyi régi kínai település zsúfoltig van felhők és felhőlények kőből, porcelánból, bronzból, agyagból, fából készült másolatával; el sem lehet mondani, milyen praktikus egyszerűsítések révén képes a legkülönbözőbb művelődési korszak kínai mestere a felhők és lakóik lényegét megjeleníteni. Az erősen absztrahált felhőformák legelső pillanatra olyanok, mintha egymás mellé csúsztatott, kiszáradt tehénlepényekből állnának egybe. Koncentrikus vonalak kanyarognak a hullámzó peremű felhőformákban. Amúgy nagyon olyanok, mint a barokk szobrok mögött álló felhők, például Bernininél. Avagy a kisvárosok kései barokk templomaiban a falapokból kifaragott, majd fehér olajjal vagy kályhaezüsttel lekent felhődekorációk. Így aztán felhők között lépdel a lépcsőn fel- és lemenő sokaság, s ha valaki a pavilonok oszlopai előtt áll, akkor felhők nézésébe merül, az útkereszteződésekben, az egyetlen tengelyre állított templomkertek épületei közébe illesztett pailouk, azaz díszkapuk alatt bámészkodók ugyancsak felhők alá tolakszanak, s a hagyományos papírkivágás asztrológiai jegyei között ugyancsak felhők lebegnek, a porcelánok, a rekeszzománcok és a lakkfaragványok, miként mindenféle hétköznapi tárgyak is zsúfolásig telve kölyökfelhőkkel. S mert az épületekben a tárgyak többnyire szimmetrikusak, a felhőrendszerek mindegyiken megduplázódnak, s ez sajátos ritmizáltságot nyújt mindannak, amire rácsodálkozik a tág tekintetű fehér ember. Szimbolikus teret képeznek az égi dolgok, nincs ezzel semmi baj, csak meg kell tanulni az értelmét és a használatát. Nyilván az európai a saját maga szimbolikus terét ismeri: abban, ha megszokta, nem akad semmi fölfedeznivalója.
A rend, amelyet az ember teremt a képpel befogadható világban, kettős. Az egyik tengelyre állított és szimmetrikus: a mindig észak-déli irányban álló épületek. A kapuk, a négyszögletes és zárt udvarok, a teraszon álló épületek, a mindig páratlan számú nyílással rendelkező csarnokok, a színesre festett fából készült részek, a lecsüngő ereszű és visszakunkorodó peremű és élű tetőzet, az egymásra emelt pavilonoknak ható – belül hatalmas szobrokat rejtő – pagodák, városfalak. A szimmetriát tökéletesen tagadják azok az építmények, amelyeket nem a kozmosz belső rendjét, hanem megragadhatatlanul sokféle természetét példázandó készítettek. A tavak, a kertek (amelyek egyenrangúak az épületekkel) éppúgy rendezetlenek, aszimmetrikusak, mint a hagyományos művészetek tárgyábrázolatai, annak ellenére, hogy megtervezetten ilyenek.
Peking például – minden, ami benne régi építésű – rács alaprajzú. Marco Polo veszi észre ezt a szigorúan szabályos településmintázatot, s ír a császári palotáról, bár majd csak a mongolokat elűző Mingek fogják a Tiltott várost – a mongol negyeden belül – megépíteni. Még ha egy i. e. 4-3. századi mű, a Zhouli útmutatása alapján is. Egyébként azok a Mingek ők, akik a Nagy falat megerősítették és kiegészítették.
És selyem, selyem, szélsuhogású-szellőkönnyű selyem mindenütt. Amiről a görögök azt mondták, hogy az istenek ajándéka, azaz serikon. Seneca mondása pedig igaz: a selyembe öltözött asszonyok ugyanannyit mutatnak magukból a nyilvánosságnak, mint a házasságtörőnek a hálószobában. Igaz, ő időben megkésetten, ezért feleslegesen kárhoztatja a luxusterméket, hiszen már az i. e. 4. században megérkeztek az első légies kelmék Európába. Az a hír járta róluk, hogy fákon teremtek. Ámbár akkor hol teremtek a selyemmotringok, amelyeket a szövetnél szívesebben szállítottak s adtak tovább a kereskedők a Selyemút nyugati végén a türoszi és az antiochiai szövőszékek mestereinek? Vergilius úgy írta le a selymet, mint valami ismeretlen, különös keleti fa levelén képződő gombát, s csak a 2. századi Pauszaniasz korrigálja, ezt a széltében-hosszában ismételgetett tévedést. A történész és életrajzíró szerint a selyem alapanyagát rovar állítja elő, amely lényt a pókhoz talált hasonlatosnak, és amely szorgosan készíti a kócot önmaga számára, hogy abban pusztuljon el.
A selyemnek szintén köze van a felhőkhöz, a színe is sokszor égi. Vagy kék, vagy közvetetten utal az égboltra a császár sárga színével, illetve annak vörösével. S a selyem festmények alapjául is szolgál: rajta a képek (ábrázoljanak a taoistáknak oly kedves madarat és virágot, tájképet vagy az írástudót-hivatalnokot jelképező bambuszt) a makro- és a mikrokozmosz összecsengését példázzák.
Géczi János
A Xonkyli jelentése: magyar. A hunokra is mondták, ez maradványozott aztán ránk. Körülbelül annyit tesz: éles fogú fenevad.