::: Bátai Sándor Könyvtárgyak, installációk című kiállítása elé
Bátai Sándorral nagyon jól lehet együtt gondolkozni és dolgozni. Főleg, ha az ember több évtizede próbálkozik ezzel, és ennek látható eredményei, lenyomatai is vannak. És nem csak a saját könyveimben, nem csak a közös könyvünkben, nem csak a kiállításmegnyitók kapcsán. Általa egyfajta közös folyamat részei vagyunk, leszünk, amitől a saját létezésünknek is értelme lesz, az enyémnek minden bizonnyal.
Az építkezés rétegfázisait mindenképpen tőle tanultam. Ahogy rakódnak egymásra a rég- és közelmúlt írásképei, képi dokumentumai, majd maszatolódnak, csiszatolódnak-kaparódnak vissza. Keresve az állandó, de folyton változó egyensúlyt műről műre haladva, bármi legyen is az, könyvtárgy, installáció, grafika, xerox, sorozat, vagy csupán egyetlen kép önmagában. Azt az egyensúlyt keresi, ami az adott történelmi kor konkrét dokumentumaiból ki tudja takarni azt a fölösleget, ami a kollektív tudattalanunk számára már haszontalan. A túlságosan konkrét talált tárgyakat, dolgokat egyedivé és esztétikussá csupaszítja-pusztítja, rombolja-építi, de úgy, hogy abban felismerhetjük akár a saját magunk történetét is. Egyfajta általános létalapot teremt ezzel, de úgy, hogy az egyediség izgalma mégis megmaradjon.
Bátai Sándor egy posztmodernkori technikákat használó, mégis archaikus varázsló, mai sámán, aki mélységes tapasztalatával nem a kortársaihoz áll legközelebb lelkileg, hanem a barlangrajzokat létrehozó ismeretlen és névtelen művészekhez. Most könyvtárgyakká, installációkká álcázza ezt az ősi tudást, vagyis minden idők időtlen lenyomatait.
Tőle tanulva én is folyton dolgozom, alakítom a meglévő szövegeimet, újabb és újabb rétegeket húzok rá, és csiszolok-kaparok vissza, alább ezekből mutatok most néhány régi-új darabot, ezek a bevezető sorok talán érthetőbbé teszik.
Ablakot nyitsz a mellkasodon, kitárod a szárnyait,
hadd szellőzzenek a régóta fűtetlen szobák, repülje át
minden dohos sarkát a friss levegő. Hordja csak tele
homokkal, növényi meg állati nyomokkal az idő,
csontjaidnak majd egykoron puha homokágya legyen.
Egy-kettő megsárgulva marad a felszínen,
a legtöbb kicsit lejjebb pihen, jusson még
az archeológusoknak is valami munka,
feladat, terep.
De addigra már annyira beborítja a lakást,
emlékeid zegét-zugát a homok, hogy
a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet,
belülről is látni a festett, kék eget.
Sötétedik, az ablakokat becsukod újra,
lazítasz egy kicsit, fekszel csak,
betűket hagysz hátra a homokon.
Jó lenne időtlen jellé válni, töredékességében is
tökéletessé akár, megfejtetlenül és méltóságteljesen
tűnni el egy múzeum alagsori raktárában
évszázadokra. Várni csak, míg eljön az idő…
A mások és önmagad által ejtett sebekről lenyomatot
készíteni, nem üzenni, csak néma jeleket adni és kapni,
névtelen és ősrégi mintákat használva,
költőietlenül sejtelmeseket,
és figyelni közben, ahogy működik, dolgozik benned
a látvány magától. Talán, nem is olyan fontos az idő,
vagy mégis? Vagy csak idétlenül múlik?
Pontosan!
Talán egy arc lenyomata minden képed,
akár az idő a tükörben, folyton ugyanaz
a történet hullámzik bennük, rajtuk, általuk.
Bennünk, rajtunk, általunk.
Jön valaki, aki kiszedi a régi fiókokból az eltépett,
elfelejtett fotókat, összeilleszti, persze egészen más-
képpen, mint ahogy voltak.
És talán újra jönni fog majd valaki más, egy néző
a kiállításon, és ámulattal bámulja a számára
teljesen idegen képeket, bár nem nagyon érti,
amit lát, mégis önmagában ki tudja egészíteni
a látottakat a saját történetévé. Aztán leveszi
aktuális maszkját és felakasztja a képek mellé
a falra.
A padláson vagy pincében talált fotókat és élet-
nyomokat addig roncsolni, alakítani, csiszolni,
dörzsölni, összegyűrni vagy kisimítani,
összetépni és megragasztani,
amíg egészen szilánkossá, tükörképeddé nem válik,
amíg olyan intim viszonyba nem kerülsz vele, hogy
a látható konkrétumok akár el is tűnhetnének,
ami által az eddig ismeretlen történet
ismerőssé kopik az időtlenség által.
Jász Attila
