A születés égi tüneménye

::: Párosesszé a betlehemi csillag kapcsán – a geográfus szemével


Az égboltra tekintve sokféle csillagászati jelenséget láthatunk, tapasztalhatunk. Éjszaka sötétségbe borul a körülöttünk lévő égi környezet, a Nap nem világítja meg az eget, így felhőtlen időjárás esetén megfigyelhetjük azokat a tüneményeket, amelyek utunkon kísérnek, jelzéseket és irányokat mutathatnak számunkra.

Soha nem szabad elfelejteni azt sem, hogy rendkívül távoli és nagyon-nagyon régi dolgokat is tapasztalhatunk, hiszen az égi tünemények fényévekre lehetnek tőlünk. A fényév ugyebár az a távolság, amelyet a fény légüres térben egy esztendő alatt megtesz, vagyis hihetetlenül messze is lehet mindaz, amit közelinek látunk. Mindazonáltal ezen tünemények meghatározhatják életünket, jelenlétükhöz gyakran eseményeket párosítunk. És közben nem is gondolunk arra, hogy egy emberi élet alatt mennyit változik az égbolt: nem sokat. Idősebb kortársaink születésekor – 80–90 évvel ezelőtt – szinte ugyanolyan volt az éjszakai ég, mint manapság. Az emberi létezést nem köthetjük égi változásokhoz.

AMIT LÁTUNK, AZ A MÚLT

Az éjszakai égbolton tiszta időben – ha nincs túl nagy fényszennyeződés, például a közelben egy város sok lámpával, erős világítással – nagyon sok fénylő pontot láthatunk. Belegondolni is nehéz, hogy ezek közül némelyik már nem is létezik, vagy valamilyen más formában van jelen a világegyetemben. Amit látunk, az a múlt. A fény terjedésének sebessége nem engedi azt, hogy az „itt és most” érzése lengje be gondolatainkat. Ha valami éppen történik adott helyen, annak tőlünk mért távolsága szabja meg azt, hogy mikor látjuk. Egyszerűen fogalmazva: lehetséges, hogy amit látunk, az már nincs is. Más tehát a valóság, és más a kép.

Éjszakai égbolt

Azt mondjuk például, hogy „szép csillagos az éjszaka”, holott nem minden csillag, ami az égen feltűnik. Ahhoz, hogy átgondoljuk, miket is láthatunk, jó alkalmat kínál a közelgő karácsony, amikor Jézus születését ünnepeljük. Több mint kétezer évvel ezelőtt Krisztus Betlehemben látta meg a napvilágot; Mária és József éppen népszámlálásra igyekeztek, ezért született ott a kisgyermek. A képzőművészetben és a szépirodalomban rengeteg olyan alkotás létezik, amely a Megváltó születését jeleníti meg. Ezek az ábrázolások sokféle információt közölhetnek számunkra; közös bennük, hogy egyrészt valamilyen fénytünemény volt látható az égbolton, másrészt három olyan bölcsről is szó van (Háromkirályok), akik jelezték a világ számára, hogy az ember, aki megszületett, nagy hatású és évezredeken át tartó jelentőségű lesz.

Persze sok bizonytalanság is övezi Jézus Krisztus születését, illetve a születés idejét. Ha tudnánk a pontos időpontot, precíz égbolt-képet adhatnánk a világnak, de elgondolkodni így is érdemes a körülményeken. Sok mindenről olvashatunk ezzel kapcsolatban: holdfogyatkozásról, bolygóegyüttállásról, szupernóváról, üstökösről, hullócsillagról. Mindezek azt jelzik, hogy valami nem mindennapi, valami nem általános történt. Állásfoglalás nélkül, tekintsük át röviden azokat az égi tüneményeket, amelyeket láthattak a korabeli emberek.

Természetesen láthattak mindenekelőtt csillagokat, amelyek – hasonlóan a mi Napunkhoz – önálló, saját fénnyel rendelkeznek, nukleáris energiát termelnek. Napunk élteti a növényeket (fotoszintézis), energiája hőt sugároz, amely a változó vagy állandó testhőmérsékletet biztosítja, s – egyéb kozmikus csodáival együtt – működteti a Naprendszer bolygóit.

A következő csoport tehát a bolygóké: ahogy mi, úgy elődeink is láthatták őket az égen. Ezek az égitestek saját fénnyel nem rendelkeznek, csupán egy csillag (a központi égitestjük) fényét verik vissza. Ezzel együtt, a népnyelv sokáig mindent csillagnak nevezett, ennek egyik szép bizonyítéka a Vénusz bolygó, amelyet Esthajnalcsillagnak is hívnak. A nagy távolságok miatt meg lehet ugyan különböztetni a csillagokat a bolygóktól, de ehhez türelmes figyelemre van szükség. A csillagok pislákolnak, villódznak és fénypontokként jelennek meg az égen, míg a bolygók semmiféle önálló fényt nem bocsátanak ki.

ÁTMENETI FÉNYJELENSÉGEK

A csillagos éjszakának több olyan szereplője is van továbbá, amelyek átmeneti, rövidebb ideig tartó fényjelenségként határozhatók meg. Ilyenek például az üstökösök. Különös figyelmet érdemel a Halley-üstökös, amelynek legkorábbi ismert ábrázolása 1066-ból származik.

A Halley-üstökös legkorábbi ábrázolása a bayeux-i kárpiton (1066)

Máté Evangéliumában ezt olvashatjuk a Bibliában: „Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.” A keresett égi látványosság lehetett volna tehát a Halley-üstökös is – hiszen ez a rövid keringési idejű (75,3 évente feltűnő) üstökös szabad szemmel is látható bolygónk felszínéről szemlélve –, ám az akkoriban nem járt a Föld körüli égbolton.

A Halley-üstökös

Szintén átmeneti, csak időnként jelentkező tünemények a hullócsillagok. Úgy tűnik, mintha egy csillag az égről egyszer csak elindulna a Föld felé, pedig, mint tudjuk, valójában nem ez történik. A jelenség mögött az áll, hogy Földünk a Nap körüli útja során évente kétszer találkozik olyan – kisebb kövekből, porszemekből, szétesett üstökös-darabokból álló – meteorrajjal, amelynek alkotóelemei a légtérbe kerülve, a Föld felé „zuhanás” közben a súrlódás miatt felizzanak. Ezt nevezi a köznyelv csillaghullásnak, a felizzó meteoritokat pedig hullócsillagoknak. Augusztus közepén a Föld a Perseidák nevű meteorrajjal találkozik (a felizzó kődarabok okozta jelenséget Szent Lőrinc könnyeinek is hívják), december közepén pedig a Geminidák meteorraj ér ide – vagyis a karácsonyi időszakban akár hullócsillag is feltűnhet az égbolton.

EGYÜTTÁLLÁSOK

Végül, látványos és a szokásostól eltérő égi jelenséget okozhatnak az úgynevezett bolygóegyüttállások is – például a Jupiteré és a Szaturnuszé –, különösen akkor, ha rövid időn belül többször (akár háromszor) megvalósulnak. Elsőként Johannes Kepler (1571–1630) gondolt arra, hogy ebben a jelenségben keresse a „betlehemi csillag” rejtélyének megoldását. Kepler idejében, 1603-ban, látható volt a Jupiter és a Szaturnusz egyszeri együttállása, akkor a Skorpió csillagképben. A többszörös együttállás viszont valóban ritka jelenség, legközelebb 2238 augusztusának végén és 2239 februárjának végén lesz rá példa (az Ikrekben), de a bolygók ezután eltávolodnak egymástól, és a harmadik közelség elmarad.

A Jupiter és a Szaturnusz

Adódik a kérdés, volt-e bolygóegyüttállás a kérdéses időszakban, azaz Jézus születésének idején? Nos, ha megvizsgáljuk a két említett bolygó akkori helyzetét, lélegzetelállító felfedezést tehetünk: Krisztus előtt 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz úgynevezett nagy együttállásban voltak, méghozzá a Halak csillagképben! E rendkívül ritka, 843 évente előforduló jelenség során a két bolygó néhány hónap leforgása alatt – egészen pontosan június 4-én, október 2-án és december 10-én – háromszor került együttállásba, mivel egymás közelében végezték a hurokvetést, csak különböző sebességgel, így többször is eltávolodtak egymástól, illetve megközelítették egymást. Ez már akkor is valóságos csillagászati szenzációnak számított, amelyet ki tudtak számítani: mezopotámiai agyagtáblák bizonyítják, hogy a csillagász-papok előre készültek a megfigyelésére.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Jupiter az asztrológiában a legfőbb hatalom jelképe, azaz királyi csillag, miközben a Szaturnusz a zsidóság csillaga, a Halak csillagkép pedig a Messiás csillagképe, akkor érthetővé válik, hogy a szóban forgó háromszori együttállásuk miért jelentette azt a babiloni bölcseknek: megszületett a Megváltó, aki a zsidóságot felmenti majd a római elnyomás alól…

A fentiekben tér és idő emberi kérdéseit vizsgáltuk a Megváltó születésének időszakában, illetve az ezt kísérő égi tüneményekben. Régi megfigyelés, hogy minden olyan természeti jelenséget, amely bizonytalanságot okozhat az ember számára, szelídíteni, értelmezni akarunk. Nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható társadalmi jelenségeket pedig természeti tüneményekkel igazolunk, így próbálván növelni biztonságérzetünket. Két példa a bizonytalanság képzőművészeti szelídítésére: Akrotiri vulkánjait virágokkal díszítették a freskókon, Farkas István pedig mindent elsöprő tengeri hullámmal ábrázolta az egyre félelmetesebbé váló életet.

Több mint kétezer évvel ezelőtt olyan ember született, akinek személye azóta is meghatározó – európai, sőt globális méretekben is. A kereszténység alapítása elkerülhetetlen és időszerű volt. Biztonságot eredményezett, amely napjainkig is fontos értékeket hordoz. Természet és társadalom összekapcsolása és egységes szemlélete az ember életében mindig bekövetkezik. Karácsonykor azt a biztonságot ünnepelhetjük, amelyet magunk számára a természet erőinek segítségével megteremtettünk.

Izsák Éva


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2019 decemberében, Budapesten | Hovatovább: S. Nagy Katalin esszéje

Comments

  1. […] Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma Készült 2019 decemberében, Budapesten | Hovatovább: Izsák Éva párosesszéje […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük