Illés Árpád szokatlan világa

::: Műtermek II.

---

Az Arnolfini Szalon esszéportálon megjelent írásaimban gyakran emlegetett Emlékkönyvben az első bejegyzések és művek Illés Árpádtól származnak: „Katalinnak, aki családtag nálunk” – írta 1968. október 8-án, és ezt a következő lapon felesége is megerősítette. Két, papírra festett, érzékeny színvilágú absztrakt festményt és egy groteszk rajzot ragasztott bele (utóbb még kézzel aláírt 1971-es és 1972-es újévi köszöntőjét is).

1968 októberéből származó további beírások és művek láthatók dr. Soós Imre műgyűjtőtől, Hencze Tamástól és feleségétől, Gadányi Jenőnétől, Ágh Ajkelin Lajostól, Borics Pál szobrásztól, Bene Gézánétól, s egy rajz Deák László költőtől is – műterem-látogató aktivitásom érzékeltetéseként.

Itt is elmondom, amikor a műtermekről írok, a saját emberi, művészeti élményeimről írok: amilyennek akkor láttam a festőt, szobrászt, ahogyan megmaradt emlékezetemben ő és a környezete. Legnehezebb felidézni a művek hatását, mert természetesen ezekről az évtizedek során változott a véleményem, ámbár nem annyira, mint ami indokolt is lehetne az idő távlatából. Mások máshogyan emlékeznek – nyilvánvaló. Ezek az írások nem műelemzések, nem a művészi pálya bemutatásai. Személyesek és mégis adalékul szolgálhatnak az érdeklődőknek.

Kockás ing, ironikus humor

Illés Árpáddal (Kisköcsk, 1908. május 20. – Budapest, 1980. március 24.) Rákosligeten, a művelődési házban, a Tóth Tibor rendezte, három napra engedélyezett kiállításmegnyitókon ismerkedtem meg. Hatvanéves volt, de én kedves, barátságos idős bácsinak láttam (24 éves voltam). Vékony alkatú, kopaszodó haja ősz, homloka ráncos, keskeny szája körül depressziós vonalak, szeme alja tasakos. Kedveltem a kockás ingeit és ironikus humorát. Valahogy az olyan öreg, gógyis, profi szakikra emlékeztetett, akik derűsen küzdenek a mindennapi gondokkal, és mindenre megtalálják a megoldást. Ő vonzónak találta keresetlen szókimondásomat, kérlelhetetlenül érvelő vitatkozásomat, nagydarab, faragatlan paraszti énemet. Hamar meghívott a Király utcai lakásába, ahol három gyerekükkel (Ádám, Benedek, Eszter – ő utóbb a Szépművészeti Múzeum könyvtárosa lett) éltek. Jól éreztem magam náluk a számomra szokatlan közegben. Akkoriban még tanított egy általános iskolában (1969-ig), könyvillusztrációkat, könyvborítókat készített (Weöres Sándor: Tűzkút és Merülő Saturnus), kortárs zeneszerzőknek lemezborítókat, de rám a legnagyobb hatást a múzeumi kiállítás-látványtervei tették (1949 és 1975 között sok ilyet tervezett). Valójában általa ismertem meg a Néprajzi Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Közlekedési Múzeum anyagát.

Rendkívül tájékozott volt a kulturális antropológiában, különböző népek kultúrájában, az archaikus művészetekben. Hónapokig olvastam a tőle kölcsön kapott könyveket (Margaret Mead, Malinowski, Lévi-Strauss, Boglár Lajos és felsorolhatatlan, mennyi mindent; Durkheim vezetett el a szociológiához). Az a könyv, amelyet Illés Árpádtól kaptam Óceánia és Afrika művészetéről, máig meghatározó számomra, és most is fel tudom idézni azt a görcsös izgalmat, amelyet a szembesülés jelentett: nem csak Európa létezik, létezett. Ezek által máshogy értettem az akkoriban felfedezett és hozzám azonnal közel kerülő Anna Margitot („törzsi művész” vagy, ugrattam sokszor), egészen máshogy az 1968-ban és 1969-ben aktivizálódó, kiállító ipartervesek, szürenonosok műveit. Megértettem, mit jelent az a gyakran olvasható mondat a tízes évek modern művészetéről: „Felfedezik az afrikai szobrászat formanyelvét.”

A szellemi körképem tágításán túl nagyon sokféle alkotóembert is Illés Árpád műtermében ismerhettem meg (például Károlyi Amyt, Karácsony Gábort, Halmy Miklóst, Kürthy Sándort, Mezei Ottót, László Gyulát, zenészeket, költőket, régészeket, tudósokat). Élénk színvilágú, organikus temperaképeivel és az őskori, afrikai és óceáni mítoszokban való jártasságával lenyűgözte és vonzotta a kultúra iránt fogékony embereket.

A legpestibb utcában

A lakásban műteremnek, munkaszobának elkülönített rész tele volt érdekes, furcsa, szokatlan tárgyakkal, eszközökkel. Valahogy az egésznek olyan hangulata volt, amelybe szervesen beleilleszkedtek festményei, grafikái és ő maga is. Ne felejtsük el: a hatvanas évek végéről beszélek, egy érdektelen, szürke, lepusztult városrészről, ám a lepukkantságában is régi polgári miliőjéből még elemeket őrző Király (akkori nevén Majakovszkij) utcából léptünk be a jobb napok emlékét és nemes anyagokat őrző eklektikus házba. A 70-es és 78-as trolibusz hangja behallatszott a lakásba. „A legpestibb utca”, mondogatták sokan a Király utcáról. (Nagyon is jól ismertem: a Benczúrban laktunk, a Szív utcába jártam általánosba és az Andrássy útra – Népköztársaság útjára – gimnáziumba, a Lövölde térre olvasni, a Hunyadi térre piacra és egyetlen élő nagynénémhez, aki ápolónőként a Zsidó Kórházban dolgozott és élte túl a háborús éveket. Ugyanaz volt a szűkebb, otthonos miliőm, mint Illés Árpádnak.)

Ma már nem tudom, miért, de azokban az években, 1968 és 1976 között, amíg eleinte gyakran, majd egyre ritkábban, de rendszeresen jártam Illés Árpádhoz képeket nézni, beszélgetni, könyveket kölcsönözni, valamiért úgy éreztem, ő illik abba a környezetbe. Egy Vas megyei faluban született ugyan (eredeti neve Mayer Árpád), de a gyerekkorát Győrben töltötte, onnan került húszévesen a Képzőművészeti Főiskolára. 2009 óta emléktábla van a házon, ahol élt és alkotott (a 108-as ház a háború alatt csillagos ház volt, de ezt akkor még nem tudtam).

Tojásmotívumok

Illés Árpád temperával, főleg tojástemperával festett, leginkább vászonra, de papírra is. Házilag készítette, emulzióként tojást használva. Addig nem ismertem és csak az ő biztatására mentem el a Szépművészeti Múzeumba tanulmányozni a XII.–XV. századi olasz festőket, megérteni, hogy az anyag maga miért és hogyan befolyásolja a látványt, a temperaképek rajzosságát, keményebb hatását. „Színakkordok s az alakzatcsoportok mestere” – írta róla a fiatalkori jó barát, Weöres Sándor (Kortárs, 1974. 2. szám). Absztrakt, szürreális, expresszív képei mellett leginkább a tojásmotívumot alapformaként használó képei vonzottak. Nem akarok itt analógiákat sorolni, számba venni, ki mindenkit foglalkoztatott a modern művészetben ez az ősi alapforma. Annál is kevésbé, mert számomra ez volt az első szembesülés azzal, hogyan jelenthetnek meg az archaikus formák a kortárs modern művészetben, és a többieket csak Illés Árpád inspiráló műterme után ismertem meg (Hans Arpot ma is kedvelem).

A formák szimbolikus jelentéshordozó mivoltát Illés Árpád képein keresztül fedeztem fel. Hogy a tojás magának az életnek a szimbóluma, hordozza a születés, újjászületés titkát. Hogy maga a teljesség, a tökéletesség. Miközben az élénk színű festményeket néztük, festőjük mítoszokat idézett, ősi vallásokról mesélt, hogy a tojás miért kozmikus szimbólum, miként kapcsolódik sárgája a Naphoz. Mintha azokat a világtojásokat festette volna, amelyekből a Föld, de legalábbis a szigetek keletkeztek (ebben már a Kr. e. VI. században hittek Krétán egy Epimonidész nevű krétai író szerint). Ez azért is fontos, mert számos festményén alig különböztethető meg, hogy tojást látunk-e vagy kavicsot, amely élettelen tárgy, s amely e hiedelemvilág szerint akár a tojásból is keletkezhetett. Az óegyiptomiaknál Ré, a Napisten az ősóceánban lebegett, egy vadlúd tojásából kelt ki. A világ az alkímia szerint is tojásból született, ezért a bölcsek köve is tojás alakú. Végtelenségig folytathatnám… Csak annyit még, hogy az óceániak, polinéziaiak szerint (akiknek a létezéséről is tőle hallottam először) szigeteik is az ősvízen istenek által elhelyezett tojásokból jöttek létre, sőt ők maguk is teknőstojásokból. Megrögzött anyagelvűségem ellenére is fogékony voltam Illés Árpád megfestett spirituális kavicsaira. Ezekből a festményeiből nyugalom áradt, valamiféle egyensúlyi állapot. Már 5-6 éves koromtól gyűjtöttem a kavicsokat az örvényes Dráva medréből, a karvastagságú Principális csatorna tavaszi hordalékából (áradáskor akkorára duzzadt – utoljára tavalyelőtt –, mintha igazi folyó volna, mint a Mura). Aztán elhagytam őket. Illés Árpád kavicsképei beszélni kezdtek hozzám, és egyszer csak rádöbbentem, hogy gyerekként is megszólítottak a kavicsok. Beszélő kövek, orákulum-kavicsok, gyógyítók, varázslók – mágikus erejük van –, erősítette meg festőjük. És attól kezdve bárhol bóklásztam, bámészkodtam, időztem céltalanul, felvettem, amelyik azt sugallta, vigyél haza (Illés Árpádtól is tojástempera kavicsképet kaptam ajándékba – és színes kövek most is az íróasztalom jobb szélén, talán háromtucatnyi).

És még valami: az arborétumok. Addig nem is hallottam róluk. Az életem legfontosabb helyszínei közé emelkedtek 1979 (azóta van kocsim) és 1996 között. Előbb könyveket mutatott róluk, a természetben lévő szépről, érdekes formákról és lenyűgöző színcsoportokról beszélt, a fakéreg, a termések, a pókhálók, a vízcseppek, a köveken a lenyomatok, képződmények felülmúlhatatlan szépségéről, a végtelen teremtés csodájáról. Amit elvesztettem 1976–1977-ben a műtermek elhagyásával, azt – és talán még többet – kaptam vissza 1979 után az arborétumok gyakori látogatásával. Aztán amikor 1996 után az újabb életformaváltással (Kanizsa-főiskola létrehozása, tanszékvezetés) ez is megszűnt, Csókos Györgyi etyeki műtermében csodálhattam meg a virágokból, gyógynövényekből készült festékeket.

Illés Árpád számomra olyan volt, mint Gelencsér tanító nénim Nagykanizsán, aki – mai szemmel nézve – döbbenetes könyveket olvastatott velem 6 és 10 éves korom között, úgy kettőt-hármat hetente, Darwint, majmokról, őserdőkről, az Antarktisz és a Déli-sark felfedezőiről, és A mindent tudó professzort, amely kijelölte utamat (egy szovjet fizikus írta, Fenya megszerezte a 66. születésnapomra). Én meg olyan voltam Illés Árpád mellett, mint egy stréber kisdiák, szívtam magamba mindent, és olvastam, tanultam az irányításával, ő meg nagyon jó tanító bácsi volt.

Az első utazás

Róla írtam az első képzőművészeti írásomat. Olyan ez, mint az első szerelem, az első gyerek, az első utazás. A Vasi Szemlében jelent meg 1969-ben, a Vasi művészportrék sorozatban. Sajnos nem tudtam most újraolvasni, nem találom, valahogy elkallódott. Milyen lehet?! Örült neki, akárcsak Weöres Sándor. Igaz, mindkettejükben volt valami naiv, nagyon egyszerű örömképesség, boldogságkészség. Persze ma már nem értem, hogyan vehettem magamnak 25 évesen a bátorságot ehhez? Műveletlen voltam, tanulatlan, felkészületlen, de tele önbizalommal, a jó jövő biztonságával. Igaz, nagyon sokan erősen hittek bennem, támogattak, toltak előre. A festők közül mindenekelőtt és leginkább Ország Lili, Anna Margit és Illés Árpád – éveken keresztül.

Kiállításokat is rendeztem munkáiból 1968 és 1973 között a rákosligeti művelődési házban, a VI. kerületi Hazafias Népfrontban és a BME kollégiumában. Munkái szerepeltek a Kísérleti Kiállításaimon a Nemzeti Galériában, a Miskolci Galériában és az első művészetszociológiai közleményemben is (Valóság, 1970. 5. szám). A Nemzeti Galériában 1971 októberében rendeztem a Kísérleti Kiállítás II.-t, ahol 55 kortárs festmény (Anna Margittól Vajda Júliáig) között szerepelt Illés Árpád A halottak faggatása (1968) és Arckép (1969) című munkája. Fiatal voltam, vakmerő és nagyon akartam kutatni, érteni a festmények keltette hatásokat. Ő meg nagyon bízott bennem. Amúgy is születetten optimista természete volt sokféle szomorúsága mellett.

1974-ben még együtt néztük meg az Ernst Múzeumban rendezett önálló kiállítását és 1975-ben Győrben a Xantus János Múzeumban az átfogó életmű-kiállítást. Aztán megszakadtak műterem-látogatásaim. Alig néhány festővel maradt kapcsolatom, de azok is jóval ritkább találkozásokkal. Írtam ugyan még az újonnan felfedezett Farkas Istvánról (1979) egy felületes könyvet, és az akkori kedvencemről, Chagallról (1980), de eltávolodtam a képzőművészettől (több mint egy évtizedre), és teljes intenzitással fordultam az empirikus szociológiai kutatások felé. Tudom, hogy Illés Árpád is azok közé tartozott, akik nem értették a döntésemet, és elmaradásomat – jogosan – csalódással fogadta, hiszen elfogadtak, ő is, a felesége is, valahogy természetes része lettem az életüknek, főleg 1968 és 1973 között. Segített összeállítani a mélyinterjúvázlatot 1970-ben (vele az elsők között folytattam a csaknem háromórásra sikerült beszélgetést). 1971-ben Rorschach-tesztet is készítettem vele Mérei Ferenc tanár úr számára. Ő ismerte a tíz táblából álló, tintafoltokból létrehozott projektív tesztet, ellentétben a legtöbb festővel, akik sosem hallottak róla. Azt javasolta, külön figyeljek arra, hogy inkább az öt fekete vagy öt színes tábla kelti-e fel a festők érdeklődését, és a kvantitatív értékelés során külön is emeljem ki magamnak, hogy az úgynevezett determinánsok (a folt alakja, színe, árnyékolása, mintázata) közül melyik festő melyiket tartotta a legfontosabbnak, mert ezt a képelemzéskor, a festőkről írva is hasznosítani tudom. Igaza volt, még az akadémiai doktori disszertációmban is írtam erről – húsz évvel később. És persze arról is – Mérei Ferenc segítségével –, hogy a festők úgynevezett különleges (speciális) reakciói hogyan egyeznek meg azzal, amik a festményeikből is kideríthetők.

Tanítók, tanárok

Mindent, amit a festészetről tudok, a műtermekben tanultam meg, azokhoz kapcsolódtak a könyvek, a kiállítások, a múzeumok. Ország Lili volt a szellemi vezetőm, Anna Margit az első tanító nénim, Illés Árpád a tanító bácsim, és elsőrangú „óvodába” jártam: a Tóth Tibor vezette rákosligeti művelődési házba és a gyulai művésztelepre. Németh Lajos és Körner Éva volt a tanárom. Szerencsém volt. Hálás lehetek a sorsnak ezekért az emberekért. Sokszor tűnődöm azon – lassan ötven év távlatából –, felnőttem-e hozzájuk, méltó lettem-e a bizalmukra? Talán még nincs itt az ideje az elszámolásnak, hiszen folyamatosan dolgozom.

Mi mással fejezhetném be az Illés Árpádnál tett mai műterem-látogatásomat, mint Weöres Sándor egyik, Illés Árpádhoz írt versének részletével:

Éneklő festék vöröset dalol
és kék kíséret tüzesíti át.
Nem ismerünk itt nappalt s éjszakát,
s ez a teremtmény nincsen „valahol”.

S. Nagy Katalin

---

Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 januárjában, Budapesten | Valamennyi illusztráció forrása az Országos Széchényi Könyvtár honlapjának Weöres-Illés aloldala