Left Turn on Manitou Drive

::: Kanadai anziksz


Ez is valami, hogy az őslakók Nagy Szelleme legalább utcanévként bekerült a sápadt arcúak fogalomkörébe, fut át fejemen a gondolat, miközben a navigáció bizalmaskodó utasításának – Left Turn on Manitou Drive – engedelmeskedem. A bűntudatnak több más nyomát is felfedezem kanadai barangolásom során: emlékműveket az őslakosok és honfoglalók egymással történt megbékéléséről, szobrokat híres eszkimó és indián vezetőkről (akik magukra az Inuit, illetve First Nations elnevezést használják).

Ha belegondolunk, megmosolyogtató a történelemkönyvekben használatos népvándorlások kora kifejezés. Folyamatos vonulásunk emberré válásunkkal kezdődött, s mindmáig nem hagyott alább. A hírek fele azzal foglalkozik, melyik népcsoport próbál éppen tömegesen további életteret, befolyást vagy csak menedéket találni, s miként igyekeznek mások egyénileg megtalálni a túlélés vagy boldogulás optimális környezetét. Ugyancsak relatív az őslakos és bevándorló fogalma; története során már majdnem minden etnikum volt ez is, az is. Az ebből adódó tudathasadást egy Karinthy-jelenet írja le igen szellemesen (most is előttem van, Szilágyi Tibor előadásában) : a tömött villamosra felkapaszkodni vágyó utas fennhangon követel magának helyet a szerinte félig még üres kocsiban, majd feljutva felháborodva utasítja rendre az utána érkezőket, hiszen láthatnók, hogy a jármű megtelt, többen már nem férnek fel.

A semmiből újrakezdeni

A repülőúton a legelső betelepülőkre gondolok. Micsoda elszántság kellett hozzá: egy ismeretlen helyen a semmiből újrakezdeni és felépíteni egy életet. Az én őseim „csak” a Fekete-erdőből indultak Magyarországra. Akkoriban az sem volt veszélytelen vállalkozás, de egy több hetes hajóúthoz a barátságtalan Atlanti-óceánon át, a visszatérés esélye nélkül, még robosztusabb pszichével kellett rendelkezni – vagy még éhesebbnek, még kétségbeesettebbnek lenni. Nekem, a huszonegyedik század elkényeztetett haszonélvezőjének, a nyolcórás repülőút is sok. Kolumbusz bezzeg csettintett volna a nyelvével a beszállókártyám birtokában.

Két nappal egy ottawai merénylet után, október 24-én érkezem meg. Az első pozitív benyomásom a parlamentet is érintő támadás higgadt, minden hisztériától mentes kezelése. Természetesen érezni lehet a feszültséget, a rendőrök jelenlétét, de a politikusok igen gyorsan egyetértettek abban, hogy nem kezdenek semmilyen vad akcionizmusba és pótcselekvésbe, nem hagyják felülírni a bevált értékrendet néhány örült miatt. Néhány nap múlva már nyoma sincs semmiféle készültségi állapotnak, és ahogy olvasom, az ország vezetői továbbra is biztonsági kíséret nélkül közlekednek, amire mindig is igen büszkék voltak.

Kompromisszumok keresése

Kanada vonzerejét – természeti adottságain és egészséges gazdaságán túl – elsősorban sikeresen működő soknemzetiségű és toleráns társadalmának köszönheti. A kompromisszumok keresése (és főleg megtalálása) egy olyan közös nevező, aminek elvét minden ott élő népcsoport magáévá tette. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének konfliktusok, de megtanulták ezeket civilizáltan kezelni. Québec tartomány, a franciák alapította legrégebbi településekkel, az ország egyik folytonos próbatétele. Az ott lakók annyira féltik és őrzik az amerikai kontinensen igencsak egyedülálló kisebbségi kultúrájukat – amivel e kultúra láttán és főleg ízlelésével csak egyetérteni tudunk –, hogy folyamatos törekvések vannak a tartomány önálló államként történő elszakítására. A szövetség azonban hajlandó volt nagyobb önállóságot biztosítani a frankofón tartománynak, így Québec többségét eddig sikerült meggyőzni a maradásról.

Ez az életszemlélet az utcán úgy jelenik meg, hogy a többség természetes módon barátságos, derűs, türelmes és segítőkész. Akcentusomat hallva érdeklődővé válnak, keresik a közös pontokat. Persze a negatív városi legendáknak is megvannak a táplálói; Montrealban egy lány kizárólag franciául akar útbaigazítani, dacára annak, hogy tört francia tudásommal megkérem, ne tegye (hiszen mindenki tanul angolt az iskolában), de nem ez a jellemző.

mókusok és Farkasemberek

Reggel indulok, délben érkezem, az időátállás kihívás. Délután már nem bírok magammal, ledőlök egy kicsit, ennek megfelelően éjjel kettőkor ébredek, emberes étvággyal. Négykor olyan illat lepi el a szobát, mintha egy pék szagelszívóját vezették volna be hozzám. Lemegyek alkudozni az éjszakai portással reggeli-ügyben, de még túl korán van; gyorssegélyként némi muffint és banánt zsákmányolok. Öt óra körül elindulok sétálni egyet, hátha találok korai péket. Az ifjúság kezd hazaszállingózni a bulikból, dülöngélő üveges tekintetek, vidám nyerítés, a parkban pedig úgy üvölt valaki teli torokból, mintha épp most változna farkassá. (Úgy tűnik, ez a transzformáció minden éjszaka végbemegy, nem utoljára hallom a farkasembert.) A parkban a tipikus észak-amerikai mókusrajok kísérnek, szürkék, néhány fekete, olykor egy albínó, rámenősen kunyerálnak. Fél hétkor végre reggeli: megérte a várakozást! Kétféle meleg quiche; a croissant valóban olyan jó, mint az illata sejttette; narancslekvár, pekándió. A bőség zavartalansága: egyedül majszolok a korai órán.

Montreal (Fotók: Hoffmann Tamás)
Montreal (Fotók: Hoffmann Tamás)

Érdekes koktél Montreal, viktoriánus építészettel körített francia életvitel, némi amerikai fűszerezéssel. Egyedülállóan kreatívak kanyargós külső lépcsőik, amellyel a lépcsőházat spórolják meg. Legszívesebben naphosszat csak ilyen lakóházakat fényképeznék, végtelenül változatosak. Amúgy is a külsőbb kerületekben látható az igazi élet, egyetemi város lévén sok fiatallal. A világ bringás fővárosa, minden sarkon kölcsönző-állomások, jól kiépített kerékpárutak. Hihetetlen az egy főre jutó könyvesboltok, könyv- és lemezantikváriumok száma, nagysága és látogatottsága. Az óváros is helyes, de ahogy lenni szokott, turistákra kihegyezve, a belváros a shoppié, a bank negyed pedig Mammoné.

Lenézek a szuterénbe is (La Ville Souterraine), a híres föld alatti sétálóutcába, amely 32 kilométer hosszan köt össze bevásárlóközpontokat, színházakat, éttermeket. Télen itt csak a jegesmedvék korzóznak a szabadban, azok is csak fülvédőben és hócipőben. Közeleg Halloween (helyi kísérőm, Steve szerint sem tudni, miről szól, de megünneplik), a házak ennek megfelelően pókhálóba csomagolva, dekorálva; egy héttel az ünnep előtt globális zombitalálkozó zajlik a belvárosban.

Mediterrán ősz

A várost vonattal hagyom el, a pályaudvart elrejtették a föld alatt. A beszállás hasonlóan történik, mint a repülőtéren, még a csomagokat is lemérik súlyra; majdnem fennakadok, de nagylelkűek. A vonat kényelmes, de vadul hűtik, mint mindent ebben az országban. Steve ki is nevet később, amikor reklamálok; azt mondja, ők majd csak télen fűtenek, három fok még mediterrán ősz. Amikor épp megkérném a kalauzt, hogy kapcsolja ki a rám áramló hideg levegőt, leveszi a kardigánját, alatta rövid ujjú ing; letörli a verejtékcseppeket a homlokáról és várakozóan tekint rám. Úgy döntök, ma mégsem teszem magam nevetség tárgyává.

Az első francia telepesek és szőrmekereskedők a St-Laurent folyó torkolatában szálltak partra, s alapították meg Kanada ma legöregebb városát, Québecet. A hangulatos, fallal körülvett óváros egy hegytetőn őrködik a mélyebben fekvő új részek felett. Bóklászom az ódon házak között, olvasgatom a jazzfesztivál plakátjait (Wynton Marsalist sajnos lekéstem), gondolkodom lehetőségekről és lehetetlenségekről. Jókat eszem, kísérletezem a helyi sörfőzetekkel (a kísérletek lefolyása többnyire sikeres). Leereszkedem a hegyről, visszamászom. Érezni lehet az óceán közelségét, főleg a nyirkos hideg szelek miatt. Este e-mail jön a vonattársaságtól: beázott a város, a reggeli vonatom nem tud behatolni a főpályaudvarig, busz visz majd ki az első külvárosi megállóig. Indulás előtt reggeli egy Starbucksban, ez az egyetlen hely, ahol hatkor kávét kapok. Sajnos úgy gondolják, attól, hogy egy luxusszálló aljában vannak, rájuk is vetül valami ebből a luxusból, legalább is az áraikra.

Québec (Fotók: Hoffmann Tamás)
Québec (Fotók: Hoffmann Tamás)

A vonatból látható táj nem túl változatos, vad hegyekért még messzebbre kellene utazni. Ezen a lapos környéken még a lombos erdők uralják a terepet, szép őszi piros-sárga ruhájukban. A települések a nagyvárosok között inkább jelentéktelenek, jobb esetben a klasszikus észak-amerikai faházakkal. Optikailag kevésbé meggyőzőek az egy kaptafára épült társasházi telepek, ahol 10–15 hajszálpontosan egyforma színű és formájú tömböt húznak fel. Minden vezeték a föld felett megy, a vonatpálya melletti összetákolt fapóznák láthatólag még az aranyláz idejéből származnak, a több tucat huzallal birkózva hol beszédülnek az árokba, hol a rájuk nőtt fák szaggatják meg őket. A tizenkilencedik századi internet, a vasút, mára sokat veszített jelentőségéből.

Egyedül egy izgága hangyabolyban

A vonatút végén Torontóba, az angol nyelvű országrészbe érkezem. A városközpont felhőkarcolókból épített sakktáblája nagyon New York-szerű; Yonge-Dundas Square néven megtalálható a Times Square hasonmása is, gigászi videoreklámjaival. A szállodám pont erre a térre néz, este a 15. emeleten kuporgok az ablakban, mint a Lost in Translation főhőse. Meg kell állapítsam, a film tökéletesen elkapta ezt a hangulatot, ahogy ül az ember ezer kilométerekre az otthonától, egyedül egy idegen, izgága hangyaboly közepén, ahol egyetlen hangyát sem ismer. És Bill Murray-nek legalább ott volt Scarlett… Másnap döbbenek rá, hogy amíg az ablakból bambultam, egy saroknyira tőlem, a Massey Hallban, Chrissie Hynde lépett fel, csak át kellett volna sétálni.

Toronto (Fotók: Hoffmann Tamás)
Toronto (Fotók: Hoffmann Tamás)

Torontó igazi űrdiszkó, valószínűleg a világ összes népe képviselve van itt. Saját negyeddel – ha olykor csak egy háztömb erejéig is – ma már csak a klasszikusan összetartó populációk bírnak: Chinatown, Little Italy, Greektown, Little Portugal vagy Koreatown azonnal felismerhetőek. Korábban léteztek összefüggő német és magyar negyedek is, Little Germany, illetve Little Budapest, a tradíció azonban sok helyen veszített a modern idők több mobilitást követelő életformájával szemben.

Mint minden nagyvárosban, itt is jól láthatóak a társadalmi hajsza vesztesei, a kéregetők, hajléktalanok. Aki kénytelen az utcán aludni, előszeretettel választja a felhőkarcolók vagy a föld alatti világ szellőzőrácsait, ahonnan megbízhatóan áramlik a meleg levegő a ropogós kanadai éjszakába. Egy apró vigasz a nyomorúságukban, hogy a társadalom legalább nem nehezíti tovább a helyzetüket, láthatóan senkit sem zavar, ha ki kell kerülnie a járda kellős közepén, a rácsok fellett hálózsákban alvókat. Mindenesetre sokatmondó kontrasztot alkotnak a csillogó banképületek tövében felütött szükségszállásukkal.

Formalitások nélkül

Ezzel véget ért a szabad hetem, az utam második fele a munka, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok. Torontóból már autóval utazom át Kitchenerbe, egy német ügyfelem ottani képviseletén kell hasznot hajtanom. Nagyon szimpatikus, nemzetközi gárdával dolgozom. Mindenki barátságos, előzékeny, de feltűnő a formalitások teljes mellőzése, összehasonlítva a német hétköznapokkal. Érdekes, ahogy a brit és amerikai habitus keveredik. Bár a kiejtés, az ünnepek és szokások, a konyha egyértelműen a déli szomszéd befolyását mutatják, a személyes kapcsolatokban van még egyfajta angolos visszafogottság. Ahogy érzékelem, az üzleti életben is mutatkozik némi szemléletkülönbség, az Egyesült Államok nyomulósabb, intenzívebb stílusával szemben próbálnak egy nyugodtabb, a minőségre koncentráló szemléletet megőrizni.

Többen csodálkoznak, hogy elmentem Montrealba, Québecbe, a többség még soha nem járt ott, de pontosan tudni vélik, hogy a montreali autósok úgy vezetnek, mint az őrültek. (Én ezt nem tapasztaltam.) És hogyhogy vonattal? Van aki még azzal jár? Úgy látszik, néha a messziről jött ember is tud újat mutatni a helybelieknek.

Szállodám tágas és tiszta, de remekül konzerválta a hatvanas évek Amerikájának stílusát, egy bézs-barna pokol, végtelen hosszú, tekergő folyosókkal. Kicsit a Shining szállodájának érzete. Pláne, miután elolvasom a biztonsági intések hosszú sorát, miszerint nagyon zárkózzunk be és senkit ne engedjük be, ha kopogtatna az ajtón. Viszont jól főznek, ami Ontarióban már nem olyan természetes, mint Québec tartomány francia éttermeiben. Ezen a környéken is lehet jókat enni, de többet kell keresni a megfelelő lokalitást. Vendéglátóim egyszer egy olaszból fúziósba kanyarodott helyre visznek el – ez az egész út kulináris csúcsa. A szállodai reggelinél mindig újra elcsodálkozom, a többségnek mennyire mindegy, mit mivel kevernek. Egy tányéron sült szalonna, sült burgonya, rántotta, crepe, gyümölcsökkel és tejszínhabbal.

A vízesés: amazing!

Az utolsó szabadnapom egy főnyeremény, ragyogó napsütéses vasárnap, kikocsizom a Niagara vízeséshez. Útközben többször megállok, érdekelnek a kisebb települések. Errefelé már sokkal szebben alakított lakóterületek vannak, nagy és főleg ízléses családi házakkal, gyönyörű kertekkel és parkokkal. Bolhapiac, hajótemető; Toronto felhőkarcolói a semmiből merednek elő a tó másik, nem látható partjából. A vízesés: amazing! Szerencsére nincs tömeg, nyugodtan lehet bóklászni a sétányon és a parkban. Rengeteg sirály, egészen közel jönnek, nem félnek az emberektől. Fordítva ez már nem igaz, amikor gyanútlanul egy szendviccsel a kezemben kisétálok, azonnal egy százfős sirályraj zuhan rám, felháborodottan sikítva, kerek szemekkel merednek rám: csak nem képzeled, hogy egyedül fogod megenni? Szégyen vagy sem, futva távozom.

Niagara (Fotók: Hoffmann Tamás)
Niagara (Fotók: Hoffmann Tamás)

Az utolsó munkanapon a meglepetés: ajánlat, hogy költözzem át és telepedjek le itt, szívesen alkalmaznának. Hízelgő természetesen, és csábító is. Megint elgondolkodom, honnan tudja egy vándorló nép, hogy meddig kell továbbkeresni, hol érdemes megállni. Ha találtunk egy jó helyet, nem kellene-e mégis továbbmenni, hátha találunk még jobbat? A körülmények és lehetőségek döntenek, vagy valóban szabad akaratunk?

Hazatérés

Úgy döntök, hogy az én vándorlásom már lezárult. Huszonöt éve visszatértem arra a helyre, amelyet őseim kétszáz éve elhagytak. Az első perctől kezdve otthon éreztem magam itt, és ez az érzés a mai napig nem változott.

Please try a legal U-turn, when possible – hallom a navi utolsó üzenetét, mikor leadom a bérautót a repülőtéren. Szót fogadok és visszafordulok Stuttgart felé.

Hoffmann Tamás


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 novemberében, Stuttgartban

Comments

  1. snk says:

    Jó volt veled utazni, Tamás! SNK

  2. Hoffmann Éva says:

    Köszönöm, hogy élvezhettem írásodat! Jó lenne, ha többször is megajándékoznál minket vele! (Egyébként amiről a legelső részben írtál, a napokban engem is gondolkodásra késztetett – engem a Thanksgiving Day kapcsán.)

    Sógornőd

  3. Draskovich Edina says:

    Lám milyen kicsi a világ, azokban a napokban mi Branford Marsalist hallgattuk! (Big Budapesten, nem a Little-ben!)
    Nagyon klassz a beszámoló, köszi. Kanadai rokonoktól szerzett benyomásaim alapján Vancouver is nagyon megy a te személyiségedhez!

  4. Ida Hoffmann says:

    Meghatódva, nagy örömmel és büszkén olvastam, Drága Fiam, érdekes beszámolódat. Szinte magam előtt láttam a leírtakat. Oly gyönyörűen fogalmaztál, hogy a könnyem is kicsordult. Anyu

  5. Erika says:

    Köszi, hogy megosztottad a kalandos utazást! Nagyon tetszett, és csak megerősített, hogy nekünk is muszáj elnézni abba a hangyabolyba is :-)

Hozzászólás a(z) Ida Hoffmann bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük