::: Rizsavi Tamás fotóinak apropóján
A szociális média mellékhatásaként jól megfigyelhető, mi vált ki belőlünk olyan élményeket és érzelmeket, melyeket kényszeresen és azonnal meg akarunk osztani másokkal. A posztok nagy része, amelyek kivételesen nem magunkról, kalandjainkról és hőstetteinkről szólnak (és nem is a macskánkról, annak kalandjairól és hőstetteiről), a környezetünkre való rácsodálkozás kategóriájába sorolhatók. Az első tavaszi virágorgia, a nyári tenger kékje, az avarba csomagolt őszi erdő látványa, a Balaton-parton toluló jégtáblák úgy hatnak ránk, mint kígyó tekintete a megbűvölt egérre. Azonnal lefényképezzük a látványt, többször is, akkor is, ha ugyanez a kép (vagy hasonló) megvan tavalyról, tavalyelőttről és 20 évre visszamenőleg minden évből. Kétségbeesett kísérletünk ez a pillanat örökkévalóságként való rögzítésére.
Ilyen kitartó szenvedéllyel fotózza Rizsavi Tamás is városát, országát és bolygóját, betelhetetlen szeretettel. Mindig más nézőpontból, sokszor extrém magasságokba kapaszkodva örökíti meg a természet és a civilizáció összjátékát. Követői és a tetszésnyilvánítások számából arra következtethetünk, hogy nagyon sokunknak tudatosan fontos a környezet, amiben élünk.
Születésünkkel belepottyanunk egy világba, és az első pillanattól mindent természetesnek veszünk, amit magunk körül találunk. A Margitsziget fáit, a budai hegyeket, a Dunát hídjaival és a Korzóval, a Városligetet, a múzeumokat, a színházakat, mozikat, könyvesboltokat. A lakásunkat, ahol meleg van és tiszta víz folyik a csapból. Nemigen gondolkodunk el azon, hogy egy kis oázisban élünk, ami egy végtelen, sötét és fagyos univerzum parányi pontja. És azon sem, mennyi munka fekszik ebben a világban, amelyet mi készen örököltünk. A természet évmilliói mellett azoknak a tehetséges és elhivatott elődöknek a teljesítménye, akik építészként és munkásként felépítették városainkat, és akik művészekként élettel töltötték meg azokat.
Ha néha elgondolkodnánk ezen, akkor rájönnénk: a nélkül, amit civil, azaz polgári elkötelezettségnek nevezünk, nem ilyen körülmények közé születtünk volna. Valószínűbb, hogy középkori viszonyok közé, ahol tudomány és kultúra nem létező fogalmak lennének, és internet alatt az inkvizíciós központok szoros kapcsolatát értenénk.
Rizsavi Tamást, tudatosan vagy ösztönösen, de mindenképp foglalkoztathatják ezek a kérdések. Munkájával és szenvedélyével minden nap tudatosítja magában az örömöt, amivel felfedezi és dokumentálja világunkat. Ha ezzel segít elérni, hogy mások is ennyire magukénak érezzék környezetüket, városukat, aktívan tegyenek is érte, fejlesszék, védjék, akkor a következő generáció is ugyanilyen jóleső természetességgel fogja otthon érezni magát benne.
Hoffmann Tamás