::: Xonkyli 10/5
Milyen a tengerrel szemközt ülni? És lehet-e úgy írni, hogy bele nem nézek egyszer sem közben a jókora, vízkék szembe, amely engem közönyösen és kitartóan figyel? Azaz dehogy egykedvű ez a szem, hiszen az alkonyattal együttvéve mélykékül, s hajnallal egyetemben válik feketéből rózsaszínes olívaolaj-sárgává, majd búzavirágkékké. És milyen akkor a tenger, amikor félig kitelt a Hold, mégis közönyös, mint akinek nincs magán semmi változtatni valója, s közben hiába locsognak a hullámok, áll a levegő, nem sodródik a víz fölött, nem torlódik fel a partra, a fenyők közé nem préselődik, s izzik belülről az embertest, kívül beborítja az izzadság? Milyen reggel, amikor a napfény elterül a vízen-földön, egyre kisebbek lesznek az árnyfoltok, s a kövek visszatartják pöttyeiket, ne láthassa őket senki, mert a pöttyöknek verőfényben láthatatlanság a sorsuk?
S mindez milyen, ha a tengernek az a neve: Kína?
Számomra Kína korábban nem volt több, mint amit megtudtam róla valaha Cholnoky Jenő veszprémi származású földrajztudóstól, egy-két európai kalandor régebbi keletkezésű úti beszámolóiból és az utazásom előtt elolvasott, Kínát bemutatni hivatott (amúgy: rossz) regényekből. A Jehonola császárnéról szóló (mondjuk úgy: rettenetes) könyvből tudom azt, hogy az európaiakat a múlt század elején vajkuozsen-nek, laovaj-nak, azaz idegennek mondták jobb esetben, de leginkább jangkujce, azaz idegen ördög volt mindegyik, avagy tapice, nagyorrú. A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.
Géczi János