::: Xonkyli 10/3
Ha eperfa és eperfából készített papírra nyomott pénz, akkor szót kell ejteni a selyemről, a selyemútról (ámbár ezt az utat Borostyánútnak is nevezik – attól függően, hogy melyik térség miből részesült). A selyemút nem egyetlen út, hanem több. Helyesen selyemutaknak mondjuk ezeket az ősi kereskedelmi útvonalakat (amelyek szép és szimbolikus neve 1877-ből származik, és báró Ferdinand von Richthofen geográfus alkotta meg Kína című munkájában), amelyeken jelentős forgalom zajlott egykor Kína, illetve Kelet- és Dél-Európa között. Xian, az egykori főváros és a szíriai Antiochia, illetve Damaszkusz között teremtett összeköttetést az úthálózat, s bőséges hasznot termelt a kereskedelem révén a számos termékre monopóliummal rendelkező ázsiai birodalomnak. Ezek egyike a selyem, amelyet a rómaiak importáltak először, akik Kínát a selyem földjének, azaz Seresnek ismerték.
Maga az úthálózat tökéletesen jellemzi a Római Birodalom és Kína kapcsolatrendszerét, amely hol gazdagon virágzott, hol elhervadt, s így az eszmék és vallások és kulturális attrakciók keveredése hol felerősödött, hol megrekedt. A selyemmel való kereskedés mindenkor a kis-ázsiai térség monopóliuma, a perzsáké, az ott élő birodalmi lakóké, később a bizánciaké, majd pedig a területen kereskedő velenceieké.
A selyem – állítja a hagyomány – régebbi, mint a kínai kert, s még régebbi, mint a teafa ismerete, így a teaivás. I. e. 2640-ben, Xi Ling császárné számára vált fontossá a hidegben és melegben egyként kitűnő és könnyű viselet, a selyemszövet előállítása. Magának a Selyemútnak az atyjaként, azaz első vándoraként a kínaiak egy i. e. 2. században élt Csang Csieng nevű szerzetest tartanak, aki a birodalomba be-betörő, selyem-, ékszer- és hercegnőadományokért megengesztelődő hsziung lovas nép elleni harchoz szeretett volna nyugati szövetségesekre lelni. Csak idő kérdése, hogy kikerüljön a selyem előállításának titka: a romantikus kínaiak szerint egy szerelmes, 5. században élt kínai hercegnő, a józanabb európaiak szerint két szerzetes lopja ki, Justinianus császár megbízására, a birodalomból, mégpedig a 6. században, a selyemhernyókat és a tápnövény magvait, nyugatra. Így, hogy aztán a selyemruha, amely eredetileg csak a császári ruhatár kelléke lehetett (ezért sárga színű többnyire, s van rajta mindenféle sárkányminta), adót termelő kereskedelmi áruvá vált, először kizárólag a birodalmon belül, ahol immár bármely társadalmi réteg tagja öltözhetett ebbe, s bárki asszony nevelhetett selyemhernyó-lepkét, csévélhetett selyemfonalat, szőhetett szövetet, majd a külföldiek is hozzájutottak, így például Justinianus, a keleti Római Birodalom császára, aki megszerezte a selyem létrehozásának titkát, és előállítását – Európában és csak egy időre – bizánci monopóliummá tette. A hidegben a meleget megtartó, a melegben hűsítő, súlytalan szövetet tehát az eperfalevéllel táplálkozó, repülni képtelen selyemlepke bábjából állítják elő, úgy, hogy először a hernyónyálból kialakult fonalat letekerik, több szálból fonállá fonják, majd lassú munkával megszövik.
A selyemre nem csak a rómaiaknak lehetett szüksége. Az indiaiaknak is fontos volt. Az araboknak is. Az Alexandriából származott, de utazásai miatt Indicopleustes (‘aki megjárta Indiát’) előnevet kapott hatodik századi Cosmas, aki öreg korában szerzetessé vált, a Keresztény topográfia ugyancsak elhíresült munkájában a Srí Lanka-iak Kínával folytatott selyemkereskedéséről is szólt. Kantonig jutott el a 9. század közepén az a Szulejmán nevű arab kereskedő és útleíró, talán az első Kínába eljutott moszlim, aki azt állította, hogy a városokban kicsik és nagyok egyként selyemben járnak (s télen akár öt nadrágot is magukra húznak). Amikor a tizennyolc éves Marco Polo 1272-ben az Ararát-hegy megtekintése után eljutott Moszulba, legfontosabb gondja az, hogy selyemruhát készíttessen magának. Velencei tapasztalatai és a helyi szokás összeegyeztethetőnek bizonyult ebben az öltözékben, s annak a törekvésének is megfelelt, hogy útja a továbbiakban a selyem hazája felé vezetett.
A 14. század elejére Velence kifejlesztette a luxusipart, de a selyem helyi előállítására és feldolgozására alapult Lucca gazdasága is. Agrártermény volt a selyem, amelyhez érdeke fűződött a kereskedőknek is, szóval minden szempontból Itáliának szánták ezt a szövetet. Bologna legfőbb iparága a selyemgyártás volt ekkor. A vidék eperfáinak levelén nevelték a hernyókat, a vidéki lakosok három hónapon át hordták a növényi étket a városokba, a városi hernyóetetőkbe, vagy maguk nevelték a jószágokat s adták el a városnak a selyemgubót, illetve a nyersselymet. Bolognába már fonókerékkel készítették a fonodákban a több elemi szálból álló selyemfonalat, nem kézzel, s nem guzsallyal-orsóval. A selyem ugyanúgy magas értéket képviselt, mint a gyöngy, a drágakő – s ezek biztosították a tulajdonosuknak azt, hogy ne birtokból gazdálkodjanak. A velenceiekben fel se vetődött soha, hogy birtokot szerezzenek, a vagyon másból keletkezett s másban raktározódott el.
Hogy miként csévélik le a selyemgubóról a fonalat, azt magam is láthattam egy selyemszövet-gyárban. A kínaiak ugyanis minden turistabuszt egy-két-három üzembe is elvisznek, a turistavezető percentet kap a vendégsereg vásárlása után. Így aztán a Kínai Nagy Fallal együtt selyemgyárban, üveggyárban és mázas fémedényeket előállító üzemben tettem látogatást. Máskor jáde-figurákat csiszoló vállalkozást, gyógynövényeket csomagoló kolóniát, zöldséghámozó alkalmatosságokat előállító téeszt, teacsomagoló helyet, kávépörköldét, titkos recept alapján orvosi csodaszert előállító kollektívát fedezhettem fel. Minden ilyen helyen hatalmas buszparkoló létesült, s buszok karavánja várakozott az izgatottan vásárló (többnyire belföldi) látogatókra.
Géczi János
Hirtelen kedvem támadt újraolvasni Baricco Selyem című könyvét…