::: Xonkyli 10/2
Buddha ünnepe a 4. holdhónapban! – figyelmeztettek, amikor megtudták, hogy májusban érkezem, amikor a bűnök letörölhetők s a bölcsesség és béke elérhető. Én leginkább arra lettem volna kíváncsi, hogy az európaiak reneszánszával egyidejű Ming-dinasztiának, a „Fényességes”-eknek székhelye, Peking, a város, amelyet a dinasztiaalapító Hongwou döntése ellen föllázadó (hiszen örökösének az unokáját kiszemelő) és a hatalmat megszerző fia milyen. A Végtelen Öröm (Yongle) császára állítólag a nagyon régi kínai városépítészeti elképzelések nyomán építtette az új fővárost, középpontjában a Tiltott várossal. A négy égtájat megjelölő pontokba császári oltárt emeltetett, s az épületek kijelölte területet mintegy mintául tekintve hatalmas, négyzetes mintázat szerint képzelte el a települést. A központ körül utcák négyzetrácsos hálózata húzódik, a Tiltott Várost négyzet alakú fal veszi közre. Hasonlóan négyzet alakú területet láthatunk a Ming császárok nyughelyén. Az elkerített temetkezési terület egyik része azonban négyszögletes: az, ahol a kertkapun belépve pavilon és csarnok emlékeztetnek a dicső elhunytra. S a tér kerek fallal körülvett földhalomhoz illeszkedik: ezek mélyén rejtőzik a sírkamra. Evilági terület az, ami négyszögletű.
Így tehát Kínába a fecskékkel együtt érkezem és a sárgarigókkal távozom.
A kertek felett fecskék repdestek, miközben otthon, Veszprémben eggyel sem találkoztam. (De más sem. Augusztus elején olvasom Fenyvesi Ottó kisesszéjét, amelyben azt panaszolja el, hogy ezen a nyáron városunkban nem látni fecskéket.) A gólyák már kelepeltek, termetes köröket róttak az azúrkék égbolt alatt, a csúszkák, vörösbegyek és feketerigók lázasan sürögtek a hegyoldalon, tudomást se véve a kert és a kertemet magába foglaló erdő válaszfaláról, s bár éjjelbe futva a denevérek is megérkeztek s rovarokat ragadoztak, a fecskék mintha elmaradtak volna. Kínába érkeztek talán? – mert ott elkezdődött általuk a tavasz, a május.
A kínai kert olyan módon tárul fel látogatója előtt, mint nézője számára a papír- vagy selyemtekercs festménye. Csupa pontos, kifejező részlet, elheverő kavics, vízmosta szirt, amelynek valós méretére kizárólag a környezetében fölfedezhető foltokból következtethetünk (de az a következő pillanat része, nem azé, amely erre a sziklaoromra vagy bércre szánt), levél fölött lebegő szitakötő, amelynek a szárnya, habár a zöld folt fölött vibrál, semmit sem takar el se a színből, se a levélből, táplálékát elkapó aranyhal a cseréptálban, az erős széltől valahonnan oldalról, s éppen a mi látványunkba behajló bambuszágacska, rajta néhány ingatag levélkével. Csekélyke dolgok itt és ott, de – hol tűpontosan, hol szétázott kontúrral – mindegyik véglegesen, mint a bejárati folyosó végén az ajtó, avagy a terebélyes halászháló zsinegei között a lukak. Nem hiányoznak e részletekből sem az udvari emberek, sem a néma látogatók, a lesütött tekintetű és felhőkontyú lányok sem, akik a fűzfás irányába igyekszenek. Ami van, ami benne megtapasztalható, az a minimalizmus, ezért tulajdonítható számukra szimbolikus értelem? – morfondírozom, s újból belefeledkezem a részletek egyikébe. Részlet részlet után, s mindegyik bekeretezett: az épületekből kivágott ablakok által, a libanyakú korlát réseivel, a domb fatörzsei segítségével, a pavilonok előtt álldogáló szobrok révén. Mint a kitekert papírképen egymás nyomában tárulnak fel a pictura szépségei, lassan követik egymást, időt adva a szemlélődésnek, a gyönyör parazsának föllobbanásához és a megértés élvezetének lángolásához, semmit sem siettetve, türelmesen, megértően. A kép részleteiben ismerhető egyes-egyedül meg: a természetet utánzó kínai kertnek nincs egyetlen nézete, nincs olyan néző által megkeresendő pontja, ahonnan a tekintet a teljest be tudja fogadni. Olyan kompozíció, amely egyidejűleg megtapasztalhatatlan.
A nyugati, az iszlám és keresztény kertek mindegyike rendelkezik főnézettel, amelyet a kert tervezője, fenntartója, gazdája előzetesen és határozottan kiválasztott és konok következetességgel felajánlott a hozzá tétován belépők számára. E kerteknek van egyetlen hatásos, a tulajdonost képviselő főnézete. A nyugati kertek, mindezen túl, a természetet így-úgy utánozzák: vagy azzal, hogy az emberrel ellentétben természetesnek akarnak tűnni, vagy azzal, hogy magát a valamilyen hangulatba-érzésbe belejegecesedő embert akarják megjeleníteni; azaz utánzás révén szeretnének hatást kiváltani. A kínai kert azonban nem a látható világot képezi le, hanem a világmindenséget, amelynek a természeti dolgokon túl oly sok egyéb lakói vannak: holtak és démonok, istenek, sárkányok, bambusznak látott költők, földi megjelenésüket levetett történetek, érzések, vonzalmak, az empirikusan megtapasztalhatóaktól független rend és káosz. A kínaiak elhitték, hogy ha a tetőgerincre felrakják az amúgy kakashoz hasonlítható legendás állat, a chiwen majolikából készített mását, akkor az képes, ha fellobbanna, a heves lángokkal terjedő tüzet is eloltani, s a fából készült, könnyen lángra kapó épületet az oltalma alá helyezték. És elhitték, hogy a bambuszliget sorsa a kertben a költő s egyben államhivatalnok tulajdonos sorsát jeleníti meg. A megfelelő helyre ültetett kőtömb pedig a vágynak ad kiteljesedést. S amint a világmindenség zárt, úgy zárt a kert (és amint a világmindenség nem uni-, hanem poliverzum, úgy a kertek között sem lehet kettő, amelynek minden porcikájában azonos lenne a kozmológiája, a kozmosza és a káosza).
A kínai kert mozaikszerűen megtapasztalható s belső tablóképet eredményez, a világmindenség jelentését ezzel artikulálja. A kertet a látogató részleteiben fedezi fel, s ezt teszi újra és újra, amíg létezik a kert s létezik ő, a szemlélő. Ösvény, kanyar, építmény, növény, eliramló állat, csikorgó kavics, zuhogó víz, pára és fénysugár, jelenségek végtelene, amelyeknek a jelentéseit sem kell fölfedezni feltétlenül, mert nélkülük jut a többi jelenségnek együttes értelem. Nincs tehát olyan kert, amelyet egyetlen kompozíciónak találunk.
Másrészt a kert világmindenségére tekintő kínai ember azt várja ettől az aktustól, hogy önmaga értelmére leljen. Nem az ember akarja megmondani a kertnek a jelentését, hanem azt reméli, hogy a kert ajánlja föl számára azt. Mondják, hogy a kert vizet, illetve hegyet jelző részletei könnyen szenvedélyes indulatokra ragadtatják az egyébként rezzenéstelennek tűnő helyieket. Azt is mondják, hogy a folyók és a vizek találkozásá nál gyönyörűek a kínai lányok, merthogy a táj teszi őket ilyenné. A lelküket ugyanis tőle kapják.
Van, aki a lelkét a kertnek adta vissza. Peking ben a Tiltott várost a taoizmusból eredeztetett feng sui elvei szerint északról egy mesterségesen felhúzott, éppen csak dombnyi hegy védte. Ennek, mint az értelem szerint bármelyik hegynek a funkciója az, hogy az északról érkező, romlást és megsemmisülést hozó káros hatások elé állva feltartóztassa azokat. A Szén-dombként (Mei Shan) emlegetett, utóbb a Szép Kilátás-hegynek (Jing Shan) nevezett parkban akasztotta fel magát az utolsó Ming császár, Chongzhen. A Tiltott Városhoz tartozó park délkeleti oldalán állt egykor az akácfa, amelyre 1644-ben felkötötte magát a Peking et elözönlő mandzsu ellenség elől menekülő császár. Az új dinasztia, a Csingeké (Qing = Tiszta) csak helyeselte a császár önakasztását, s abban a tao útmutatását vélték fölfedezni: az ember, még ha az Ég fia is, mint a császár, csupán az ösztöneit követi. Chongzhen számára az akácfa jelentette azt a földi pontot, ahonnan legközelebbre esett az ég. Másrészt akácfán kimúlni mégiscsak természetszeretetre vall.
Ezen fa előtt emléktábla áll. Kínaiak sora meditál előtte – olyanok is, akik az elnyomó császárság engesztelhetetlen ellenségei, s a császárok, legyenek azok bármely nemzetből származók, gyűlölői. A taót követő öngyilkosban mindegyik képes önmagára bukkanni.
A kert, miként a házak, építmény, és egyszerre szolgál holtak és élők tartózkodási helyéül. S minden építményben, legyen az szimmetrikus vagy szabálytalan, szabadon áramlik az az energia, amely összeköti az embert és a világmindenséget. A feng sui a kozmikus és a helyi áramlások közti kapcsolat megtartását szorgalmazza; a földjósnak egyedül az a szerepe, hogy megállapítsa a kommunikáció legjobb helyét, s ezzel biztosítsa a harmóniát. Az építmény mintegy tükörképe az értelemmel, azaz renddel bíró világegyetemnek, és ezért szimmetrikus. Az energiakoncentráció pontjaiba épülnek az épületek, emlékművek, de hogy hogyan, azt befolyásolják a sárkányoknak tudott hegyvonulatok éppúgy, mint az áramlások, fák, sziklakitüremlések és folyamok, állóvizek. A kert a hegy és a víz értelmeit koncentrálja – s ez a két fő eleme a klasszikus kínai tájképfestészetnek is.
A kínaiak, vélem, azt a kertet szeretik, amelyik képes az emberen változtatni. Amely képes halált adni, vagy fenntartani az életet. A kínaiak meglátják, mennyit képes a kert az emberen formázni.
Az irodalomban gyakori, hogy a szépséget a kertekben is megjelentő, hangsúlyos dolgokkal fejezik ki. Olyan a szép nő haja, mint a zuhatag, avagy az arany hullámzása, a bőre fehérségét a hó, simaságát a jég idézi fel vagy az áttetsző kristály felszíne. A könyök, tulajdonságai által, a félholddal tart kapcsolatot. A szem fényes és gyengéd, mint a víz. A szemöldök, ha vonzó, fűzfalevélre emlékeztet, a test karcsúsága a lótuszbimbóra. A derék hajlékonysága, mint a vízinövények szára. A száj pirossága a cseresznyéé, illetve a rózsáé. Ami azonban meglepő, a bőr fehérsége összevethető a zsír fehérségével, a test vonzó tömege a lágy zsiradék állagával, az ujjak vékonysága pedig a zöldhagymaszárral, illetve a hagyma gyönge gyökerével. Értéket jelez mind, a mezőgazdasággal foglalkozó, a mezőgazdálkodást megbecsült tevékenységnek tekintő ember becse szerint valókat.
Miként a szépség, a kert is közönséget igényel. A kert társas együttlétek színtere: mi másra szolgálnának a pavilonok, kilátótornyok, búvóhelyek, barlangok, ülőalkalmatosságok?
Géczi János