::: Xonkyli 10/9
Bangkokból a laoszi-burmai határvároson át, Chang Rai érintésével repül a gép Kunmingba. Annak idején Stockholmba menve Varsóban leszállt a járat, s a fel- és leszállás duplázása tette oly emlékezetesen nehézzé azt az utat. Most, talán mert nem figyeltem eléggé, meglepett, hogy a repülés megszakadt. Ráadásul a gépet el kell hagyni, a biztonságérzetem végképp elhagy.
Hiába vagyok továbbra is a trópuson, hideg a váróterem, szinte dermesztő. A csarnok üvege sötétített, s kinézve olyan, mintha vihar kitörése előtt állna az idő, holott tudható, hét ágra süt és perzsel a Nap. A pálmafák, látom, alig izegnek-mozognak.
Szerencsére az út második szakasza sem hosszú, az első fele egy óra, a második egy és negyed. A képernyőn reklámok futnak, ismeretlen üveges italokról, meglehet, életelixír van mindegyikben, most az se érdekel. Még az utazó kutyák orvosi ellenőrzéséről, karanténi körülményeiről történő tudósítás sem köt le, rezeg alattam a padló, és a székem is szűkös. Holott a thai légitársaság mindent megtesz a komfort tökéletességéért: mintás selyemmel, mégpedig kókusztej-sárgás textíliával borított a kabin, orchidea-lila a padló, valamivel világosabbak a repülőszékek, s a stewardessek ruhaszíne mindehhez illő.
Kunmingban hűvösebb lesz, vigasztalom kicsit magam, rám fér a kényeztetés. 21 perc múlva, 20 perc múlva, 19 perc múlva érünk le, már süllyed a gép, érzem a fülemben, a tarkómban, a géptest recsegését hallom, s az sem érdekel, hogy még ma utazom tovább, Tibet keleti határához, magasba, talán olyan magasra, mint amilyenben most repül a gép. Da li-ba, a világörökség megbecsült városába. Kabócákat hallok ismét, de csak a gép cirpel sok hangon, tizenhétezer lábon vagyunk még mindig, négy óra negyvenegy perc.
Géczi János