::: Gábos József virtuális fotókiállítása elé
A történet úgy kezdődött, hogy még tavasszal, a születésnapomra, kaptam két New Yorkba szóló repülőjegyet a feleségemtől: egyet neki, egyet nekem. A jegyek szeptemberre szóltak, hogy legyen idő beszerezni a vízumot, de még a Malév se szüntesse be közvetlen járatát, és tönkre se menjen addig (a végén egész izgalmassá vált a dolog). Amikor aztán már a helyszínen, a bérelt New York-i lakásban, éppen az internet-csatlakozást próbáltuk ki, érkezett egy e-mail Ervintől. S miután tudattam, hol vagyunk, egy gyors levélváltást követően máris az Arnolfini Archívum kiküldött tudósítójának érezhettem magam, egy tematikus fotósorozatra szóló megbízással a zsebemben.
A témakeresés során – először járván New Yorkban – világos volt, hogy valami meglehetősen populáris tematikát fogok választani, ami az európai szemnek első pillantásra szokatlan, s így „jellemző” a városra. Több ötlet felmerült (az olvasó is kipróbálhatja, spontán módon mi jut eszébe New York vizuális jellegzetességeiről): a tűzlépcsők, a párolgó csatornanyílások, a tűzcsapok, a zászlók (talán csak Zágrábban láttam többet), az ablakok (windows), a felhőkarcolók, a taxik (az újak többsége már Toyota), a metró, a Pollock-képek részletei (mintegy folytatva a még be sem fejezett fotósorozatot, hogy „Miért nem vettem soha albumot Monet Tavirózsáiról?”), és így tovább. Végül a házak tetején látható víztornyokat választottam, annak ellenére, hogy már ez is egy alaposan körüljárt téma. A neten kicsit keresgélve rengeteg fotót és információt találunk róluk.
Néhány alapadat és tény a New York-i víztornyokról:
- A város már a XIX. században elrendelte, hogy a megfelelő víznyomás biztosítása érdekében minden 6 emeletnél magasabb ház tetejére víztornyot kell építeni (ez európai mértékkel csak 5 emeletet jelent, lévén ott a földszint az első emelet).
- A tartályok fából készülnek, gyakorlatilag ugyanazt a designt alkalmazzák (kerek alaprajz csúcsos tetővel); a gyártóik két rivális családi vállalkozás tagjai, akik eredetileg kádárok voltak
- A víztornyok átlagos magassága és átmérője 10 láb (körülbelül 3 méter ), űrtartalma pedig 5–10 ezer gallon (mintegy 20–40 köbméter).
- A tartály belül két részre van osztva; a felső részben a napi fogyasztásra, az alsóban a tűzoltásra szánt vizet tárolják.
- Számukat New Yorkban tízezerre becsülik.
- A ma is látható legrégebbiek az 1920-as évekből származnak; a Whitney Museum of American Art boltjában 25 dollárért a műanyag makettjük is beszerezhető.
A tárgyban készült számos, különböző szempontú fotósorozat közül megkerülhetetlen Bernd és Hilla Becher „Víztornyok” című albuma (Wassertürme, Schirmer/Mosel Verlag, 1988.; angol kiadás: Water Towers, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1988. – a MoMa könyvesboltjában még kapható). A kötetben közölt 223 víztoronyfotóból 15 New Yorkban készült. A képek fekete-fehérek, és közelről, a háztetőn, kissé emelt perspektívából vették fel azokat.
Jómagam, a várost járva, az utcáról fotóztam a víztornyokat, New Yorkban úgyis általában felfelé néz az ember. A dokumentálás helyett inkább a környezettel, a víztornyokat körülvevő terekkel próbáltam meg játszani. A képek egy 28–280 milliméteres zoom átfogású kompakt digitális géppel készültek (komolyabb masinát utazásra nem merek vinni, amióta Dublinban kiraboltak); a fotókat utólag megvágtam, s kicsit még számítógéppel szöszmötöltem rajtuk. Nagyjából kétszázötvenet exponáltam a témában, ezt a kört szűkítettem le a válogatás során a negyedére.
A fotók eredetileg színesek; a kiállítás előkészítése közben Ervin megkérdezte, bánnám-e, ha áttenné az anyagot fekete-fehérbe. Nem bántam.
Gábos József
Nagyon jó volt itt a szalon kerevetén újraolvasni Jóska írását. Mikor az ember barátja katona, a testvére meg terhes, a világ tele katonákkal és terhes nőkkel. Szelektív érzékelésnek nevezi ezt a pszichológia. Mi is most ebben az állapotban leledzünk, pedig a szalon gazdái nem is tudták, hova készülünk épp…