::: Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása kapcsán
Esőre álló, mufurc vasárnap. Sértődős is, ráadásul. Dacból indulás, csakazértisegyedül. Aztán a teljes, szinte izolált magány az Andrássyn sétáló-siető tömegben. Mint mindig, ha erre járok, most is a palotákat bámulom. Álmélkodásra késztet ez a Budapest, álmodozásra – képzeletben baronesse leszek, lakájok vesznek körül, itt lakom, s nem pár négyzetméteren, mint igazándiból. S valóban: palotába lépek, amikor egyik kedvenc festőm képeit nézni jövök.
A KOGART-ban kellemes hűvösség – a párás meleg után kedvem és tekintetem is tisztul. Izgatottság vegyül az álmodozós-szomorkához – tízlakásomnyi helyen Gulácsy vár rám.
Kevesen vannak a kiállítótérben. Ez jó. Utálom, ha beállnak a képek elé, ha elsuhan előttem egy-egy profil, ha egy könyök, lobonc vagy félhát bezavar. Ez a pasi is idegesít. Mit jár folyton a nyomomban, direkt a másik irányból kezdem a tárlatot, ne jöjjön már utánam, nem vagyok kíváncsi a kommentjeire, nem fórum ez itt… a képeket nézze, ne az illatom, a kisugárzásom, Gulácsy színei foglalkoztassák. Kedvesen kérem, hosszan. Lassan, de megérti – kékesszürkénzavarbaejtő szemei ellenére – műélvezni ma egyedül van ándungom.
Kevesen vannak a kiállítótérben, de személyesembe folyvást befurakszanak hangjukkal is a kevesek, jönnek a foszlányok, akaratlan hallom – „olyan Bosch-szerű”, „az a bal kar ott, nem sikerült túl jól”. Ó, Istenem – gondolom magamban –, miért, hogy mára is jutott egy, aki csak néz, de nem lát.
Kevesen vannak a kiállítótérben, kiállhatok a terem közepére. Körbeforgok, saját Gulácsy-panorámaképemet készítem. Alakok, színek. A villódzó fehérek, piros-vörösek, búzamező-aranysárgák, s lilák. „Hol lila fák közt lankadoz a lélek” – jut eszembe Weöres sora. Kormos orgonaszappanja. Pityergő gyerek-magam, mert nem hitték el a felnőttek, hogy az orgonának nem csak a színe, az illata is lila. Aztán azok a fekete-sötét baljósárnyas portrék, önarcképek, Hamletek, abbék, keresztes vitézek. A Lelkek tava mélyzöldje, a virágok fehérje a lány szoborfehér nyakán, borbársony-szín ruhák, virágzó rózsabokrok. Régi instrumentumok. Markézák, liliomos királykisasszonyok. Csipkemandzsetta, madárcsőrű cipő, kúp alakú barett. Mese-kezdemények, melyek, ki tudja, hogyan végződnek.
Kevesen vannak a kiállítótérben, így elidőzhetek a képek fölött. Megengedem magamnak, hogy hassanak rám, mint a régi dalok. Rococo jelenetei kedvesek. Kártyatervein hangosan kuncogok. Hiába, furcsa a tök alsón Leonardo arcképét látni.
Bódít az Extázis, magába húz az Ópiumszívó álma. „A gyönyör eltünteti a körvonalakat” – hangzik fel bennem. S valóban. Odaszegez az Ostrom, szinte mozdulni nem tudok előle, taglózó az ereje. Megdöbbenek önarcképein a tekintetétől – elevenembe hatol. A bolondjaitól rettegés fog el. A Rózsalovag sejtelmes. A művész áhítata szentséges. A Varázslat maga a csillagszerelem.
Nakonxipánjától pedig őszintén leszek jókedvű s mosolygós. Felvillanyoz Piripiri nagyherceg, a kék gyerekek, piskótaházak, Édesfagyökérország és Bolboll néne, „a bazsarózsaképű, vastagocsak jó nő” látványa. Nakonxipán, valahonnan a Hold és Japán közül, beköltözött hát az Andrássy útra. Gulácsyval járom az utcákat, térek be a Cökxponba, kékpöttyös ruhára vágyom s piros kalapra, zegzugos utcákra, óriás toronyórára. Képeit nézve magam elé idézem szikár alakját, látom, ahogyan „pluralis majesteticusban” virágokon telefonál Nakonxipánba, ahogy színes pálinkákból kikeveri a nakonxipáni szívüdítőt, ahogy zongorán saját szerzésű nakonxipáni dalokat játszik és énekel, ahogy színes kendők és papírok segítségével beállítja a nakonxipáni fényeket hűvös esteleken, ahogy odaadja az alkotásnak – mindenét. Az írót, a festőt, a könyvillusztrátort, a tervezőt, aki címlapokat, díszleteket, jelmezeket készít.
Egyre kevesebben vannak a kiállítótérben – esteledik. A zápor elvonult, a kiállítás is lassan zár. Arra gondolok, miközben kilépek a párálló aszfaltra, hogy színek ovációjában, hangulatok, vágyak gomolygásában, érzések patakzásában telt ez a szomorú-derűs délután. S hogy igazi élmény volt.
Fodor Tünde