Ámulat

::: A berlini fal leomlásának 30. évfordulójára


Bizony, én már olyan régóta élek, hogy voltam sokszor Kelet-Berlinben a fal mellett osonva, kelet-berlini barátaimmal kijőve egy kocsmából fényképezőgépek kattogására lépkedve, az Alexanderplatzon minden második Trabant mögött egy éjszaka is szorgosan dolgozó „megfigyelővel”. Bizony, emlékszem a banánért sorban állókra, receptet szorongatva, emlékszem a buszon a veterán igazolványt felmutatóra (a többi utasnak) s ráripakodva egy idősebb hölgyre, hogy azonnal adja át a veteránnak a helyet.

Mindössze egyszer voltam Nyugat-Berlinben, az akkori munkahelyi főnököm üzente, hogy menjek el egy alapítványi megbeszélésre, a jegyet is elküldte, de a vízumról elfeledkezett. Két órát ültem a repülőtér rendőrőrsén, egyetlen szót sem értettem a rendőrtiszt kérdéseiből, a falon a Baader–Meinhof-csoport tagjainak fényképei, aztán sok telefon után tisztázódott, hogy én nem vagyok még külföldi támogatójuk sem.

Rengeteg év telt el, és 2007-ben végre elmehettem a már egyesített Berlinbe. Megdöbbenésem határtalan volt, minden üzletben dadogva gratuláltam az eladóknak, ámulva néztem a megújult Alexet, kerestem az egykori nyomasztó szürkeséget, nem találtam sehol. Színei lettek a városnak, hangjai, ritmusa, s ugyan nagyon hideg volt, de nem tudtam abbahagyni az új német főváros utcáinak felderítését. Helyén maradt oly sok minden, s ez is tetszett. Megtaláltam Marx és Engels szobrát, helyén volt a világóra, a TV torony barátságosan hunyorgott a ködben, képtelenség volt eltévednem.

Berlin, 2019. november 9. (Fotó: Ferber Katalin)

Megcsodáltam az új emlékművet – már nem a keletnémet furazöld színű egyenruhában mozdulatlanul álló katonák által őrzött ismeretlen katonáét, hanem Käthe Kollwitz megindító szobrát, az ő Pietáját, a hétnyelvű megemlékező szöveget; ámultam.
S akkor eszembe jutott, hogy el kellene mennem a Stasi leváltárba. Jó néhány évvel korábban ugyanis, hála egy barátomnak, megkaptam az egyetlen Stasi-feljegyzést (vagyis jelentést), amit az egyik legjobb kelet-berlini barátnőnk írt rólam, gondosan, részletesen beszámolva ottani látogatásomról az ügynöknek.

Megnéztem az interneten a Stasi címét, nyitvatartási idejét, s kissé összezavarodtam, mert a hét minden napján nyitva volt (a hétvégét is beleértve); aki iratba szeretett volna betekinteni, az nem kérvényezte azt, hanem bejelentette az igényét erre. Az űrlap az interneten három nyelven, s az űrlap tetején az indoklás: alkotmányos jog az iratokba való betekintés.

Úgy döntöttem, inkább személyesen töltöm ki ezt a bejelentkező lapot. Azonnal ráért valaki, hogy nekem segítsen, elmagyarázta, amennyiben találnak rám vonatkozó jelentéseket, akkor már most kérhetem, hogy az iratok átvételekor jelen legyen egy pszichológus is, aki az olvasottak miatt esetleg engem érő megrázkódtatásokon átsegíthet.

Nem tartott a Stasi archívumában tett látogatásom húsz percig sem, de akkor értettem meg igazán, mit jelent a fal lebontása, Berlin és Németország egyesítése. Egykori kelet-berlini barátnőm jelentésén kívül nem találtak semmit. Ő talán ma is egy sikeres üzletasszony, a jelentése másolatát gondosan őrzöm, s az már csak az én generációm történelmének keserédes fintora, hogy e barátnőmnek közös barátainkkal együtt rengeteget segítettem, én, a „liberálisabb” rendszerben élő magyar állampolgár.

Így múlik el a világ dicsősége. De ma Berlinben élek.

Ferber Katalin


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző Fb-oldala
Készült 2019. november 10-én Berlinben, a Fal leomlásának 30. évfordulójának hétvégéjén

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük