A fal a lelkünkben van

::: Az Okinava / Jamato című dokumentumfilmről


Eljutott végre Berlinbe is Higa Kenta dokumentumfilmje, amely szülőföldjén, Okinaván készült. A filmrendező 1991-ben született, a berlini fal lebontása után. Bármily meglepő a laikusok számára, Okinava, amely Japán egyik megyéje, sok tekintetben az egykor kettészakított Németországra hasonlít.

Higa arra keresi a választ, kik is azok az okinavaiak, hiszen ők jogilag japán állampolgárok, de egy nem japán etnikum tagjai, ezért identitásuk kétséges. Kik ők valójában, teszi fel a kérdést a filmrendező időseknek és fiataloknak. Miért nem válnak japánná, ha már több mint másfél évszázada Japánhoz tartoznak? Miért állomásoznak 1945 óta amerikai katonák a szigetcsoporton? Hogyan teremthetnének az okinavaiak identitást maguknak, ha egyszerre függenek a szigeteken állomásozó amerikai katonai intézményektől és a tokiói kormány gyakran változó kül- és belpolitikai megfontolásaitól?

Okinava, a körülötte szétszórt kicsi szigetekkel (ahonnan jól látni Tajvant), Japán talán egyik legszebb része. Éghajlata két évszakos, tengerpartja gyönyörű, a csaknem másfél milliónyi lakosság azonban gazdaságilag nagyrészt az amerikai katonai jelenléttől függ. Egyszerre áldás és átok mindez a helybelieknek, különösen azoknak, akik túlélték a második világháború legszörnyűbb csatáját. Ők is emlékeznek a kamera előtt, s egy kilencvennyolc éves idős hölgy többször is feleleveníti, miként élt a kisgyerekeivel földbe ásott bunkerben. Ám a fiatal generációknak mindez csak történelem, ahogy Higa Kentának is; őt egészen más foglalkoztatja. Filmjében azt próbálja megérteni, egyúttal velünk nézőkkel is megértetni, miért van az, hogy egy okinavai fiatalnak nem japán ugyan az identitása, de hogy okinavai-e, azt a megkérdezettek egyike sem tudja.

Hasonlóan a három évtizeddel korábbi, mesterségesen teremtett keletnémet–nyugatnémet identitáshoz, az okinavai–japán identitás is kettészakított, mert vagylagos, egymást kizáró. Ezt jelzi (számomra meghökkentő bátorsággal) a film címe is: Okinava / Jamato. Az utóbbi kifejezés ugyanis a háborút megelőző időkre, a japán identitás különleges, felsőbbrendű tartalmára és elnevezésére utal.

A fiatalok szeretnének valamelyik etnikumhoz tartozni (bár ezt másként fogalmazzák válaszaikban), de a megkérdezettek – legyenek belföldiek, azaz japánok, vagy az országhoz tartozók, vagyis okinavaiak – nem akarnak választani.

Látunk négygenerációs okinavai családot, akik egy, a japánok számára ismeretlen nyelven beszélnek; látunk japán rockzenészeket, akik jobban érzik magukat Okinaván, mint egykori otthonukban; látjuk a hatalmas kiterjedésű amerikai támaszpontok valamelyike előtt tüntetőket, akik csak békére vágynak, mert – ahogy az egyik tüntető fogalmaz – a támaszpont, hiszen ez a feladata, ölni tanítja az amerikai katonákat. Ahogy a vietnami háború idején Okinaváról indították a repülőgépeket, a hadihajókat (és ott tárolták az egyik hírhedt vegyifegyvert, az úgynevezett Narancsgázt, amely a mai napig mérgezi a helybeliek földjeit), úgy a bombázók ma innen indulnak Afganisztánba és Irakba.

A békéért tüntetőkkel szemben demonstrálók azok, akik ragaszkodnak az amerikai csapatok jelenlétéhez a szigeten, mondván: amint ők elmennek, Kína biztosan megtámadja Okinavát. Higa nem próbál igazságot tenni a helybeliek között, hanem azt láttatja, amiről sem Japánban, sem Ázsián kívül nem sokat tud a mindennapok embere. Nem tudja, mert nem tudhatja, hogy a támaszpont (hasonlóan a dél-koreaihoz) rengeteg bűncselekményt, rablást, nemi erőszakot és katonai (gyakran végzetesnek bizonyuló) balesetet is jelent.

Bár a japán kormány az utóbbi másfél évtizedben sokat tett Okinava fejlesztéséért és a katonai támaszpont egy részének elköltöztetéséért, ez ma is az egyik legalacsonyabb átlagjövedelemmel rendelkező része az országnak. Másfelől viszont, talán a kettős szorítás miatt, Okinava otthont ad kitűnő egyetemeknek, köztük egy viszonylag újnak is, amely a nemzetközi egyetemi rangsor ötödik helyén áll.

E recenzió szerzője maga is sokszor hallotta, hogy Okinava Japán „áldozati báránya”, hisz az összes Japánban állomásozó amerikai haderő kétharmada ott van, s hogy az okinavai mindennapi életminőség (ahogyan ezt Higa tapintattal készített filmkockái is bizonyítják) lényegesen alacsonyabb, mint Japán számos településén.

A rendező megszólaltat okinavai fiatalokat, akik Japánban próbálnak szerencsét, és látjuk, ahogy az egyikőjük szomorúan bevallja: nem akar japán lenni – s mindezt japánul mondja… Aztán még hozzáteszi: a mi hírünk egy zenés, táncos, napsütéses tengerparti nyaralásra alkalmas skanzen, nem több. Talán semmi sem példázza ezt jobban a filmben, mint azok a nyelvek (!), amelyeken a helybeliek beszélnek, és semmi közük a japánhoz, annak ellenére, hogy ezek japánul hivatalosan „tájszólások”. Azaz, mielőtt megteremtődhetne, kihal az okinavai identitás, melynek egyik legfontosabb eleme a nyelv.

Higa dokumentumfilmjének legnagyobb erénye az az empátia és szeretet, amivel megérteti minden nézővel, hogy Okinava – sajátos helyzete miatt – a legerősebb civil társadalommal büszkélkedhet. Lehet, hogy erről a helybeliek nem tudnak, de ezt teszik. Csillapíthatatlan törekvésük arra, hogy saját sorsukról maguk dönthessenek, hogy ne szuperszonikus bombázók és tengerből kikandikáló tengeralattjárók legyenek a gyerekeik és unokáik környezetében, két évtized alatt sok mindent elért. Tisztelet mindegyikőjüknek, köztük Higa Kentának is, amiért elkészítette ezt a bátor filmet.

Ferber Katalin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2019 decemberében Berlinben, az Okinava / Jamato című dokumentumfilmjének apropóján | Rendezte és fényképezte: Higa Kenta | Japán, 99 perc, 2014 | Berlinben bemutatta a 3. Okinawa Filmabed keretében a Kino Arsenal, 2019. december 1-jén | Hovatovább: a film trailere

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük