::: Király György Amor’spazio / Térszeretet című kiállítása elé
Ahogy a kiállításra az elém tárt gazdag anyagból válogattam, azon elképzelés mozgatott, hogy miképpen lehet megmutatni a tárgyak, tárgyegyüttesek lenyomatának széles spektrumú tériségét. Bár a mostani művek létrehozásakor az alkotó egyre inkább az absztrakció felé indult, mégis határozottan tetten érhető a létrehozás fázisainak időbeli és térbeli változékonysága. Változékonyság a látvány, a közeg megfogalmazásában, a befogadó érzékelésében, a rétegek egymásra vetítésében. Ezt a sosem ismétlődő pulzálást szerettem volna a tárlat látogatói számára is érzékelhetővé tenni.
A sokszor meghatározhatatlan horizontvonal és enyészpont, a nézőt is mozgásra kényszerítő perspektívaváltások kitakarják a tárgyegyüttesek környezetét. Láthatóan a tárgyak viszonya egymáshoz, az előtérhez és a háttérhez olyan rutinszerű képalkotást eredményez, amit ugyanakkor nagyon nehéz beilleszteni a művészettörténeti struktúra megszokott rendjébe. A térben elfoglalt helyük minduntalan megkérdőjeleződik. Pontosabban, nem is ez az igazán kérdéses, inkább azon gondolkozunk, hogy valóban minden apró részletet észrevettünk-e. Ahogy mi magunk mozgunk a térben, úgy sejlik föl egy-egy új szereplő a már látott festmény által felvillantott tájban.
A játékosságot a hangsúlyos középre szervezés mögött is érzékelni lehet. A korábbi alkotásairól ismert, éppen valamilyen határra (asztal, posztamens szélére) helyezett „leesők” féltett egyensúlyát most – sokkal kevésbé látványos módon – inkább az előtérbe nyomulás és a staffage-figurákra jellemző zsugorított megjelenés szokatlan arányai váltják fel. Sosincs olyan tárgycsoport, ami ne álló helyzetben mutatkozna. A tárgyak közti viszonyrendszer gyakorta utal megfélemlítésre, elnyomásra, eltiprásra. A nyugalom illúziója valójában az elfedés feszültségéből következik. Király György hagyományos csendéletre fókuszáló alkotásaiban a térszervezésre, a térélményre, a szemlélődésre és a bevonódásra próbálunk rámutatni.
Az objektek nem pontos másolatai a valós használati tárgyaknak, azok csak valamilyen elméleti kiindulópontot, referenciát jelölnek. Az elképzelt időintervallumok csendjeinek nem precíz, realisztikus vetületei – hol árnyékkal, hol anélkül –, hanem egy állandó életképekből táplálkozó végtelen mozifilm kimerevített stilljei. Minden időfaktort kikapcsolva, szinte az öröklét állandóságát megfogalmazva jelennek meg. A befogadó pusztán az identifikáció hamis illúzióját képzeli el.
A nézőpont mindig valami külső helyszínt feltételez, nem kerülünk a tárgyakon belülre, távolságot tartunk velük. Még akkor sincs korlátozva tekintetünk szabad vándorlása, ha a tárgyegyüttes mögött hirtelen falakkal találkozunk. Ha távolabb lépünk, sokszor kiderül, hogy a kisebb objektek mögött nem is fal, hanem egy óriás tornyosul akadályként. A mélység végtelen tere csak látszólagos „fekete lyuk”, a sötétség árnyjátéka, amivel szemben minduntalan éles fénypászma sávja vakít és üresíti ki a felszínt.
Saját olvasatomban Király festményeire az illúzió értelmezését, a hazugság kényszeres igazolásának igényét próbálom rávetíteni. Kettőnk szempontjának metszetében keletkezik az a közös értelmezési keret, amit a jelen kiállításon felmutatunk. A változékonyság állandóságában és az állandó változékonyságában. Átértelmeződnek a művészelődök, Giorgio Moranditól Géricault-ig és a kortárs absztrakt mesterekig, hangot kapnak írói életművek, akiknek Király György tiszteletadását fogalmazza meg a maga módján Weöres Sándortól Pilinszky Jánosig.
Ugyanígy, a számára fontos találkozásoknak is emléket állít – ezzel időben rögzíti a mű alkotásának nézők számára is kézzel fogható dátumát. Mi ez a kézzel foghatóság? Az emlékek fixálása, amikor mi magunk is egy másik megvilágításba helyezzük a látványt, saját idővonalunk egy metszetéből más optikán keresztül figyeljük meg a művészet időtlenségét és némaságát. Amikor a dermedt csendbe hirtelen jajszó hallik, és hamis igazság sikolya rázza meg az erre érzékenyeket. Az összecsengések felhangjai közé egy hamis szólam metsző idegensége lopódzik. A képtávlat távoli zengése hallatszik a határsávról.
A köztes térben pedig ismét megjelennek az ismertnek hitt ismeretlen tárgyaink. Egyik teremből a másikba hívják a látogatót, párbeszédbe kerülnek a fehérrel derített, hideg fátyollal leplezett geometrikus kúpszeletek és negyedgömbök, a nyári melegben izzó kerámiaedények, a sötét tömbként tisztes távolságtartásra intő monstrumok. Idézetekké válnak az azonos irányba tekintő festmények és reflex-színeket küldenek a szembe-falra.
Nehéz kitérni a megszemélyesítés hamissága elől. Pedig ezek a képek nem akarnak többnek látszani csendéleteknél. Nem akarnak illeszkedni a hangnemek és a barokkig temperálatlan felhangrendszerben rögzített összhangzattan arányrendszeréhez. Nem szólítanak harcra, nem nyugtatnak meg, nem ringatnak el, nem tesznek dühössé, de dühödtté sem. Nem cselekszenek, csak léteznek. Rajtuk keresztül érzékeljük a minket körülölelő teret, amit mi magunk is szeretünk – mint érzékelésünk meghatározó élményét.
Amor’ spazio / Térszeretet – határoztuk meg a kiállítás címét. Járjuk most körbe a termeket ezen anyai ölelés biztonságával! Hallgassuk meg Király György csendjeit!
Faludy Judit
Enteriőrök
