A szabadság tisztasága

::: Le Corbusier ronchampi templomáról


Számomra az európai építőművészet alapművei és – fejlődéstörténeti szempontból – alapelemei a román kori templomok. Ezen épületek az egyházi építészet legtisztább pillanatait rögzítik akkor is, ha csak töredékesen maradtak ránk. A tisztaságot nem csak művészi értelemben, hanem az összefüggő gondolatsor megtestesüléseként is értem, a spiritualitástól a tartószerkezetek kiszámítottságáig – ha tudjuk is, hogy a megfelelő matematikai apparátus még nem volt adott a korszak építői számára.

Franciaország különösen gazdag ilyen műemlékekben, annyira, hogy a turistákat orientáló térképek és az útikönyvek néha már nem is jelzik az adott település ilyen jellegű értékeit. Az utazónak azonban érdemes figyelmesen áthajtani a kis falvakon, városokon, és követni az „Église romane” feliratú táblákat.

Nemrég Burgundiában és Franche-Comte tartományban járva végre megnézhettem Le Corbusier világhírű templomát a Ronchamp városa melletti hegyen, és döbbenten láttam, hogy a korai templomépítészet gondolatköre miként köszön vissza a modernkori templomépítészet talán legismertebb darabjában.

A templom egy hegytetőn épült 1955-ben, felváltva a korábban évszázadokon át ott álló, de az 1944-es bombázásokkor elpusztított elődjét (a helyszín stratégiai fontosságú pont volt már a római időkben is, ahogy a II. világháború idején is). Érdekes pillanat lehetett, amikor a döntéshozók nem a régi épület újjáépítésére szavaztak, hanem Corbusier terve mellett döntöttek.

A ronchampi templom (Fotók: Draskovich Edina)
A ronchampi templom (Fotók: Draskovich Edina)

Itt, ezen a hegyen, az alig hatvan éves „Miasszonyunk” templomban találtam meg a legátfogóbb összegzését a román stílusú templomépítésnek, egészen zavarba ejtő fantáziagazdagsággal mind a térképzés, mind az épület formai elemei és azok liturgikus összefüggései tekintetében. Ennyi szerető gondoskodás, ennyi remény és ennyi hit még nem sugárzott felém egyetlen egyházi épületből sem.

Maga az épület csak azért érdemel bemutatást, mert a kétdimenziós, mindenki által ismert fotók az íves és térgörbe felületeket nem képesek visszaadni. Egyetértek azokkal, akik Noé bárkájára asszociálnak, amint az Ararát hegyén megpihent az özönvíz után. Átmentette az életet a megtisztult világba. Az épület szürke-fehér tömbjével talán hajó formát üzen első pillantásra. Talán a kormánylapátot is látni véljük, talán feltámaszkodott az orra, talán partra is futott egy azonosítatlan tömbre, ami bármit rejthet, de reménykeltően színes elemei vannak: főbejárat, ablakok. A baloldalon álló, egyetlen tömbbé szublimálódott torony talán egy rakéta vagy űrhajó – az időszak meghatározó tudományos vívmánya – békés emlékműve is lehetne, amint az égbe indulni készül, mint a legtöbb vallás szerint a lélek. A fal síkja a toronynál törik.

Ha elindulunk az épületen kívül körbe, akkor kiderül, hogy a várt formának csak a fele látszik, a tetején a kereszttel, és innen lehetne akár egy csónak is, ami már elvégezte a feladatát, partra vitte a hajóval érkezőket. A mellette álló – egyben a főbejáratot is magában foglaló – homlokzati fal: ferde sík. Aki már látott igazi bunkert, az tudja, miért ferde minden támadással szemben emelt építmény homlokfala, ahogyan azt is, hogy mögötte van a legvédettebb helyen. Emlékezzünk a korai román stílusú templomok „előcsarnokára” (amit az eredeti narthex elnevezés helyesebben ragad meg), illetve annak rendeltetésére. Hogy tudniillik, támadás idején ezt a helyet lehetett legegyszerűbben lezárni, s így – jobb esetben – a bennlévőket megvédeni. Itt azonban a nyílások nem lőrések, hanem különféle alakú, többnyire festett üvegű ablakok, amik a fényt más-más irányban, játékosan eresztik be. Az ablakkávák külön-külön eltérő irányban, nem merőlegesek a falra!

Tovább haladva a külső homlokzat előtt, először egy igazi vízköpő és annak talajszinti játékos fogadóelemei láthatók (ennek kifejtése bőven a távol-kelti bölcsekig is elérhet). E mellett az oldalbejárat és két mellékhajó formái uralják a látványt, amiket egy természetes gerincvápa fog össze. Nem hiszem, hogy szégyellni kellene, ha ezt látva először egy alvó nő gömbölyű csípője és válla közötti derékvonal jut eszünkbe.

Megérkeztünk a hajó testének túloldalára, és feltűnik, hogy szétnyílt ez a test, hogy maga a templom főhajója léphessen elő. Ha a templom már képes helyet adni, akkor ez a funkció a nagyobb, ám a templomba időnként be nem férő zarándokok számára is hozzáférhetővé kell válnia, tehát a szabadtéri oltárt – a fő tömeghez illesztve – a szentély hátsó falához rögzíti a Mester. Úgy gondolom, a fizikai összetartozáson túl a spirituális egység elválaszthatatlansága miatt is. Ami legszebben abban a Szűz Mária szoborban ölt testet, amely a légitámadás áldozatává vált korábbi templom romjai közül került elő. Ez a szobor az ablaknyílásban az aktuális szertartás helye szerint elforgatható, mindig a megfelelő irányba: amerre a hívek vannak. Ha sok zarándok van a szabadtérben, akkor arra, ha a fedett részben folyik a mise, akkor arra. És az igazi reveláció: ezt a szobrot belülről látni, amikor kint süt a Nap. Ekkor ugyanis az erős fénykontraszt miatt szinte földöntúli fényárban áll. (Arany János pontosan leír egy hasonló látványt Szent László című versében.)

Ennek a templomnak az alaprajza is egy játék, mert a hagyományos „hosszanti” elrendezésű (nyugati) és a „centrális” kialakítású (bizánci) meghatározás itt nem működik. Kívülről az utóbbinak gondolhatjuk, vagy inkább annak modern kori transzformációjának. Bent viszont semmi kétség, ez egy világos hossz-házas kialakítás – de bátran lehet saját értelmezése is a látogatónak.

Amikor idegen templomot először láthatok belülről, akkor a főhajónak a szentélytől távolabbi pontjáról szoktam kezdeni a felfedezést, de itt egy különös fényhatás miatt a korábban már kívülről csónakként is meghatározható, az egyik mellékoltárt magában foglaló térrész vonta magára a figyelmemet. A függőleges felületek mind ívesek, felfelé szűkül és világosodik a tér, legfelül szinte fehéren világít. Csak egy kis asztaloltár, egy Biblia, egy gyertya és egy kis pad a berendezés. Aki a gyertya fénye mellett az „írás” olvasása után az égre emeli a tekintetét, a „világosságot” találja – határok nélkül, mert az íves felületek végtelenek. Van remény, a végtelen kegyelemből mindenkinek jut! A szemközti mellékhajó is hasonló, de nem az egyetemes, hanem a személyes lelhető meg a sokkal szűkebb térben, szintén a fény felé nyitva.

A két oldalsó tér között két „gyóntatószék” található. Talán bántóan puritán a kialakítás, amikor szembesülünk a bűneit megbánni készülőnek szánt nyílt (!) térdeplővel, ami viszont – bár az oldalhajókhoz hasonló a geometriai kialakítása – felül zárt. Egyetlen, határozott sík ad választóvonalat a megtisztulás helye számára a belépő fölött. Ez a hely minden elmondott bűnt a sötétben tüntethet el az illető feje fölött, az említett sík mögött, de a megvallott bűnnel vállalni kell a jelenlétet, nincs lehetőség elbújni. A belépő egyetlen lépcsője is éles vonalú hasáb, jelezve, hogy ami kint marad, az összeegyeztethetetlen a bent várttal. Benn még a térdeplő és a könyöklő is íves, sőt szinte kényszerít a kialakításával a gyóntató – tehát a feloldozás – felé fordulásra.

A harmadik oldalhajó kialakításában és megvilágításában is nagyon hasonló. A beeső fény viszont élesen tagolt, mintha egy börtön ablakán sütne be a világosság. Ha valaki számára ez nem üzenné meg a hely szellemét, akkor a fal színe segít: vérvörös. Az egyetlen hely a templomban, ahol nem fehér a falfesték színe. Fontosnak és üzenetértékűnek gondolom a felületképzést is. A belülről érzékelhetően nem függőleges felületben folytatódó elemek a födémek nyers, vagy anyagában csiszolt betonfelületek, a mennyezetnél pazar fényéllel elválasztva a falaktól.

Fontos rögzíteni: nem a falak, hanem alig észrevehető kis pillérek tartják a tetőfödémet. A földhöz kötött és az onnan elemelkedettre utalás nem igényel magyarázatot. De ezt ilyen egyszerűen megfogalmazni, mint itt a Mester… Egyaránt látszik a beton zsaluzata – mint a hajó dongázata – és a beton saját textúrája. Durva, de megbízható. A függőleges felületek ránézésre akár valami jó vastag gyapjútakarót is üzenhetnek (mint egy hortobágyi nagy suba), a színük fehér – a korábban említett vöröset kivéve.

A padlóban berakásszerűen egyetlen szabályos alakzat ismerhető fel: a kereszt. Hasonló arányokkal van megismételve álló formában a szentélyben, a Szűz Mária szobor alatt. Nagyon erős az arányosság üzenete. A főhajó padozata amfiteátrum-szerűen lejt az oltárasztal felé. Nincs titok, mindenki láthat mindent, de mindenki vállalja a láthatóságot, saját jelenlétét. Az oltár előtti térdeplő könyöklője természetesen íves. Vastag, nagyon erős, hajlított kovácsoltvas. Emberi kéz munkája, ami nem véletlenül ilyen, elhatározás eredményeként jött létre, és aki erre támaszkodik, az bízhat ebben, ahogy a helyben is, ahol az áldozás történik.

Nagyon érdekes az ülőhelyek kialakítása is. Vannak egyszerű padok, meg szinte önálló építményként értelmezhető, álló, beton- és pallódeszka-szerkezetű alkalmatosságok is. Az ablakok színei gyönyörű keveretlen színek, alig több a három alapszínnél, ezt kiegészíti pár szavas szöveges üzenet. Aki nem tud franciául, az is pontosan megérti mindet.

Én szoborként javaslom értelmezni ezt az épületet – azaz érdemes megérinteni, megtapogatni –, remélve, hogy mindenkinek örömöt szerez, világnézeti alapállástól függetlenül. Ne ragadjuk ki a környezetéből, mert egy épület – jó esetben – új, értékesebb értelmet teremt a saját helyén. Úgy, mint érzésem szerint ez a templom is Ronchamp fölött.

Elek Tamás


Exkluzív elsőközlés
Készült 2017 augusztusában, Budapesten

Comments

  1. Cselényi Tünde says:

    Nagyon tetszett ?

  2. Láng Eszter says:

    Kedves Tamás, örülök, hogy olvashattam ezt a remek, egyéni hangú, mégis szakmai gondossággal fogalmazott írást. Kedvem támadt elutazni Ronchamp-ba :)

  3. SNK says:

    gratulálok! nagyon érdekes, eredeti megközelítés, és persze mérnökien szakszerű (és a műgyűjtő érzékenysége is benne).
    SNK

  4. Lakner Zsuzsa says:

    Zseniális írás. Nekem Ronchamp volt az első építészeti műremek, amit mindenképp élőben akartam megtapasztalni, bemenni, körbejárni. Ott lenni. A látogatás minden elképzelésemet felülmúlta, és most, hogy olvastalak Tamás, újraéltem ezt a majd’ 30 éves élményt. Mikor először olvastam erről tinédzserkoromban, megragadt bennem a mondat, hogy Le Corbusier célja nem kevesebb volt, mint Isten jelenlétét materializálni. Hogy ez egy modern épületben jobban sikerült, mint több híres bazilikában, azt valóban meg lehet a helyszínen tapasztalni. Ilyen spirituális kisugárzást Stonehenge füvén ülve éreztem még.

  5. Draskovich Edina says:

    Számomra a legmeghatóbb gesztus a lebombázott templom Szűz Máriájának „újrafelhasználása” volt. Azzal, hogy ezt a szobrot állították oltárként a fénybe, felülírtak mindenféle háborút és reménytelenséget.

  6. Lakner Zsuzsa says:

    Abszolút egyetértek, Edina.

  7. Elek Lászlóné says:

    A leírás olyan érzékletes, hogy az ember látatlanul átéli, szinte látja azt, amit a szakember értő szavakkal tolmácsol. A remek felvételek alátámasztják a szellemi és lelki élményt. Mindkettőtöknek gratulálok.

  8. Baranczó Bertalan says:

    Tamás! Ez a remek írás nem csupán az elhivatott szakmaiságodat és befogadói érzékenységedet tükrözi, de belső hitbéli meggyőződésed komolyságáról is árulkodik. Gratula!

  9. Elek Tamás says:

    Kedves Olvasók! Köszönöm a megtisztelő érdeklődését mindenkinek. Külön is, hogy Zsuzsa leírta helyettem amit én a patetikusság látszatától félve nem mertem: a Mester ismert, határozott célját. Berci, szerencsémnek gondolom, ha a lelkesedésen túl is érződött valami.

Hozzászólás a(z) Elek Tamás bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük