Olvasó nők között

::: Stefan Bollmann könyvének apropóján


Olvasásszociológia felmérések szerint szépirodalmat főként nők olvasnak. Ennek magyarázata az, hogy az irodalom megértéséhez, élvezetéhez magas szintű beleérző képesség kell, és ez női tulajdonság. Az olvasó nők a napi rohanás közben nagy empátiával figyelik a mellettük, vagy velük szemben rohanókat.

Egyedülálló nő – ha szeret olvasni – könnyen magára húzhatja a kékharisnya címkét, és azt a veszélyt, hogy csak olvasni szerető férfiak érdeklődnek iránta. Ők pedig nem sokan vannak, hiszen már az induláskor is esendőbbek, az ivarérett kort elérő férfipopuláció tagjai pedig inkább ismeretterjesztő irodalmat vagy újságot olvasnak.

Gyermekes, családos olvasó nő pedig csak akkor tud hódolni hobbijának, ha lecsíp egy kis időt innen-onnan, a vasalástól, a habarástól, a gyerektől, urambocsá! az urától. Három gyermekét egyedül nevelő barátnőm bevallotta, hogy könyvet utoljára a második gyereke születésekor, a vajúdószobában olvasott. (Az ismert körülmények miatt nem is tudta befejezni…)

Az olvasó nőket ért leggyakoribb előítélet, hogy ők bizonyára csak a nyálas, csillogó címlapos szerelmes-regényeket olvassák. Megesik ez is, főleg ha az ember – akarom mondani: a nő – abba az életkorba ér, amikor már csak a könyvekből olvashatja ki azt, amit a férfiaktól hallani szeretne, de még soha nem hallott, vagy már soha nem is fog. Bízzunk benne, hogy az ilyen motivációval olvasók egyre kevesebben vannak. És igenis vannak, akik verset, kortárs irodalmat, sci-fit, drámát, esszét, lektűrt, ponyvát, vagy éppen valószínűség-számítást olvasnak. És akik ebből kifolyólag fél szavakból is megértik egymást.

Az olvasó nő persze – ahogyan azt Stefan Bollmann könyvéből is megtudhatjuk – lehet veszélyes, mert amíg olvas, addig befelé fordul, képzeletben máshol jár, mással van együtt, világképet formál, újragondol. De talán a 21. században ez már nem olyan nagy bűn.

Azért nézünk néhány korábbi példát:

A díványon heverő és láthatólag kimerült nő eredetileg nem akart elmenni a bálba, félt a kínos találkozástól. Aztán mégiscsak felöltötte nehéz fekete bársony ruháját, feltűzte vörös haját és a többiekkel tartott. Most arra gondol, bárcsak itthon maradt volna, begubódzva a könyvvel, amit tegnap este kezdett el! Lapozgatja a regényt, de hiába, nem köti le a figyelmét. Már megint csak Rá gondol, pedig ezt már számtalanszor megtiltotta magának. (Ramón Casas y Carbo: A bál után, 1895)

Nézem Anna Amália hercegnő nemes arcát, bölcsességet és lelki gazdagságot sugároz. Bal kezében nyitott könyv, talán éppen az általa alapított könyvtár olvasótermében ül. Ő virágoztatta fel Weimart kulturálisan, Goethe már készen kapta a helyszínt, melyet – ahogy Thomas Manntól tudjuk – idős korában a titokzatos Lotte is meglátogatott. De ez már egy másik könyv. (Johann Ernst Heinsius: Anna Amália hercegnő, 1772-1775)

A bécsi biedermeier környezetben ülő lányt annyira magával ragadják az olvasottak, hogy kezét mellkasához érinti, lenyugtatva hevesen dobogó szívét. Fiatal és ártatlan lelkét mélyen érintette a történet, amelynek még csak a felénél tart. Most még azt hiszi, amit olvasott az a valóságban úgysem történhet meg. (Franz Ebyl: Olvasó lány, 1850)

Sétálni ment, már megint, hiszen csak olyankor merülhet el nyugodtan a gondolataiba. A három sárga papírkötésű könyvet tüntetőleg viszi magával, igen, hadd lássa mindenki, ő olvas, méghozzá nem holmi giccses lányregényeket, hanem a legújabb tényirodalmat. És igenis leveszi szalmakalapját az utcán, kibomló hajfürtjeit az őszi szellőre bízza, dacos arcát könyöklő kezére fekteti. Ha tudná, mi az hogy „kékharisnya”, azt vett volna fel indulás előtt. (Vittorio Matteo Corcos: Álmok, 1896)

És itt van a modern amerikai nő. Pár órával ezelőtt érkezett a szürke kisvárosba, amihez annyi fájdalmas emlék köti. Csak három napot tervez itt tölteni, csak annyit, hogy el tudja intézni a dolgokat, aztán felül a vonatra és soha többé nem jön vissza. Barátságtalan hotelszobában ül, ruháját és cipőjét már ledobta magáról. Olvas. Nem könyvet – az az utazótáskájában lapul –, hanem a papírt, amire feljegyezte az elintéznivalókat. Nagyon várja már a pillanatot, amikor ezt gombóccá gyűrve a szemetesbe hajíthatja és végleg becsukhatja maga mögött az ajtót. (Edward Hopper: Hotelszoba, 1931)

Olvasó nők között vagyok. Az olvasó nők nem veszélyesek. Kedvelem a társaságukat.

Draskovich Edina


Átvett újraközlés | Forrás: Konyhasónapló
Két bejegyzés egybeszerkesztett változata, amelyek 2010. február 1-jén és február 10-én jelentek meg a Konyhasónapló blogon, Stefan Bollmann Az olvasó nők veszélyesek című kötetének recenziójaként | Scolar Kiadó, 2008; 160 oldal

Comments

  1. spajzcetli says:

    Az apropó apropóján:

    „az irodalom megértéséhez, élvezetéhez magas szintű beleérző képesség kell, és ez női tulajdonság.” „Ők pedig (olvasni szerető férfiak) nem sokan vannak, hiszen már az induláskor is esendőbbek, az ivarérett kort elérő férfipopuláció tagjai pedig inkább ismeretterjesztő irodalmat vagy újságot olvasnak.” – ?!?!?!

    Kommentelni készülök, de csak feszengek, vakarom a tarkóm, „ingyencselekvőn” pofákat vágok, tétován kószálnak az ujjaim a klaviatúra fölött… Mit írjak és hogyan? Férfiúi sértve-érzésem palástoljam, vagy inkább adjak helyet és teret keserűségemnek?

    Korábban is tudtam, hogy az olvasáshoz való viszonyod hűvösnek éppen nem mondható, de az itteni lesajnáló megjegyzéseid a hímivarúak „olvasatlanságáról”, kicsit meglepnek. (Hmmm, úgy hittem, a sokat és érzékeny figyelemmel való olvasás véd az előítéletesség ellen is.) :)

    Dohogásomat valamelyest enyhítik a beidézett regény(?)részletek. Szerencsémre – többnyire – én is olvasó nők és férfiak (!) között vagyok (család, barátok). És az olvasó nők tényleg nem veszélyesek. Ellenkezőleg! :)

    Közben eszembe jutott, Bächer (Csak az ember főz. A többiek hideget esznek.”) stílusában: Csak az ember olvas. A többiek tévét néznek, vagy a parlamentben politizálnak. :))

  2. Draskovich Edina says:

    Bocsánatot kérek férfi olvasóinktól, ezek szerint tényleg nem az olvasó, hanem az író nő veszélyes, mert könnyen félreérthetik, ha félreérthetően ír. Mentségére legyen mondva, hogy nem írónő, és hogy az említett adatokat olvasáskutatásokból merítette. A cikk eredetileg egy női olvasókört és Stefan Bollmann könyvét reklámozta. :)

    Kutatásokkal nem tudom alátámasztani, de azt hiszem, az olvasó nőktől a XVIII-XIX. században féltek, az író nőktől a XX. elején, a dolgozó nőktől a XX. század második felében, a vezető nőktől pedig a XXI. században. Pedig nem feltétlenül veszélyesek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük