Új szakralitás II.

::: A Budatower Galéria új kiállítása elé


„Az úr, akié Delphoi jóshelye, semmit sem mond ki, semmit sem rejt el, hanem jeleket ad.” (Hérakleitosz, 49. – Hamvas Béla fordítása)

„Csak térben és időben látszunk önálló lényeknek, … tér és idő a „Maya fátyla” – illúzió, amely eltakarja a dolgok egységét.” (Schopenhauer)

„Köröket vonok magam köré és szent határokat” mondja Zarathustra hangján Nietzsche. Ő az egyetlen, aki ezt megteheti?

„A kérdés lényege lehetőségek feltárása és nyitva tartása.” (Gadamer)

Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

A kiállításra meghívtam tizenkét alkotót, válogattam a munkáik között, berendeztem a teret, íme az eredmény. Egy kiállítás létrejöttének három aspektusa van, a vágy, a kontextus, és az irány – miképp tudunk túllépni önmagunkon.

A vágy

„A nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat, vagy mintha az ujjak szavaim meghosszabbításai volnának. Nyelvezetem reszket a vágytól.” (Roland Barthes)

A történelemnek, mely most is íródik, két nagy paradigmaváltása volt (van). Az első a Gutenberg-galaxis kialakulásához kapcsolódik. Minthogy a természetre jellemző történetiség és az alkalmazkodáson alapuló evolúciós profil felfedezése együtt járt a nyugati episztémé összeomlásával, az embert megfosztották mindattól, ami történelmének legnyilvánvalóbb tartalmait alkotta, akkor a természet már nem beszél neki a teremtésről, vagy a világ végéről, függőségéről, vagy eljövendő megítéléséről, már csak egy természeti időről beszél. A természeti idő, mint a linearitás és ismétlődés elegye, valamint az a felismerés, hogy az adott tudományokba való bekerülést nyelvi szintaktikai szabályok alakítják, létrehozta az idő hagyományos rendjének felbomlását. Az emberi lénynek immár nincs története. A könyvnyomtatás megjelenésének köszönhetjük nemcsak a reneszánsz felbomlását, de végső soron az addig jelenlévő, egyszerre jelenlévő immanens és transzcendens közötti létállapot eltűnését is.

A második most zajlik, a felhőben. Hullámokban, quantumokban létező adatok hozzáférhetősége azt eredményezi, hogy a képi világ oly módon veszi át a hatalmat, hogy a vélt valóság megsokszorozza magát, s lassan elfelejtünk olvasni és gondolkodni.

Kérdések:

  • Felmutatható-e valamiféle közös múlt, eredet a szabadság és önmeghatározás megsértése nélkül?
  • Az összefüggőség a valóság doktrínája?
  • A kérdések, amiket felteszek, jó irányba terelnek-e bennünket?
  • „Mi magunk” – ugyanazt értjük alatta?
Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

A kontextus

A megértés a hagyománytörténetbe való bekerülés. Austin szerint a leírt gondolat cselekvés. Az elolvasott és a megértett még inkább az. Ha több egymással inkonzisztens alkotást mutatunk be, a cél szerveződésük mint részeik relevanciájának felmutatása.

Ha a világegyetemet végtelen számú elem alkotja, az idő is szükségképp végtelen – gondolták annak idején, amikor még nem ismerték a végtelen konvergens sorok matematikai modelljét. Azonban ettől függetlenül is, a részletek változásaira figyelve észrevehető a különbség az ismétlődésekben. Mindez társulva a vallásokban megjelenő pozitív eszkatológia ideájával létrehozta a lineáris idő elképzelését. Innentől fogva a kérdés csak az volt, hogy az idő kontinuus-e, vagy szakaszokra és pontokra osztható, és miképp kerülnek bele az ismétlődések – gondolunk itt akár a természeti évszakok váltakozására, akár a nyugati keresztény hagyományban felbukkanó Isten-alakra, aki újra és újra átvérzi a történelem szövetét.

A tudatunk korlátoltsága az, hogy a létezőt csupán az egymásutániság megjelenési formájában tudja felfogni. Az azonban, ami a rejtettségből szakadatlanul és sorban feltűnik előttünk és elvonul, az Isten színe előtt mind egyformán jelenvaló. Számunkra marad Paul Viriliónak Rilke mondatát idézve az a meglátása, hogy az, „ami történik, olyan előnyben van azzal szemben, amit gondolunk, amit tenni szándékozunk, hogy soha nem tudjuk utolérni, és soha nem ismerhetjük meg a valóságos képét. Erre a fajta szétszakítottság-állapotra szemléletes példa a következő. Velence süllyed; minden pillanat: utolsó pillanat. Sietnie kell annak, aki látni akarja. Aki siet, mert fél, hogy lekési Velence látványát: sietségének súlyával mérhetően süllyeszti azt.”

„Amennyiben az ittlét van, már egy világban van. Nincsen valamiképpen világban-való-léte nélkül és előtt, mert éppen ez alkotja a létét” – írja Heidegger. Azaz mint létezők, már mindig is, mindenkoriként a világban vagyunk, és az intencionális viszonyulás a saját specifikus létmegértésével rendelkezik. Ez alapján az igazság maga is hozzátartozik az ittlét létszerkezetéhez, nem pedig, mint mondani szokták – időtlen. Ily módon az örök igazság feltételezése csak önkényes állítás, semmi több.

Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

Karsai Gábor szerint a jelen, a jövő és a voltság által történik meg a kimozdulás. Az ittlét tehát csak annyiban szabad, amennyiben nem veszik bele a dolgokba, hanem eksztatikusan kimozdul a jövő és a voltság felől megnyíló szituáció lehetőségeibe. A kimozdulás nem egy légüres térbe, hanem egy horizontra történik meg. A temporalitás az a fogalom az időiséggel szemben, ami már tartalmazza ezt a horizontot. Ily módon a transzcendencia az idő lényegében, annak eksztatikus-horizontális szerkezetében gyökerezik.

Ha elfogadjuk a tézist, hogy az adott létezőt nem lehet a környezetétől függetlenül vizsgálni, az is következik, hogy nem ragadható meg az aktuális világ úgy, hogy függetlenítjük magunkat a befolyásától. Hasonlóképp a mű sem vonatkoztatható el sem az elemeitől, sem az őt létrehozó entitásoktól. Ebből az következik, hogy a teljes absztrakció eszméje önellentmondás. A természet soha nem befejezett egész, a hozzáadódott nexus révén folyamatosan változik, túllép önmagán. A sok eggyé válik, és ezzel növekszik.

A hermeneutika alapja a nyelvi tapasztalat. Másképp fogalmazva, a nyelvünkben már mindig rögzül a világ megértésének a tapasztalása. A tapasztalás igényli az értelmezést, szemben a spekulatív metafizikával, amely rögzít bizonyos szavakat, majd elébe megy, és irányítja a nyelvi tapasztalatokat. Azaz a metafizika jelentéseket konstituál, a hermeneutika pedig megpróbálja feltárni a jelentéseket, de nem törekszik egységes szemléletet kialakítani a világról. Azaz az új szakralitást nem lehet felfedezni. A vizsgálódás helyes formáját inkább párbeszédként kell jellemezni.

Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

Az emberi élet paradoxona, hogy állandóan támaszt kell keresnie a hagyományban, kultúrában és vallásban, ugyanakkor mégis be kell látnia, hogy saját műve az, ami tartást és támaszt ad neki. A belső igény, hogy nemcsak megtaláljuk helyünket a világban, hanem otthonra is leljünk benne, hozhatta létre a végtelentől mint a kiszámíthatatlantól való félelmet. Az egységes és elégséges magyarázó elv később olyannyira magától értetődővé vált, hogy természetesnek vesszük az egyetlen gondolatban, összefüggésben, törvényben megfogalmazódó magyarázó elvet. Az egy mint a legkisebb szám lett a legnagyobb, a rend megfelelője. A Bhagavad-gítában is megjelenik az egy sokká válik, és a sok visszatér az egybe gondolat, mint a rend megfelelője. Krisna így írja le: „Az idő éjszakájának végén minden dolog visszatér hozzám. És amikor az idő új napja kezdődik, újra visszahozom őket a fénybe.”

Nyilvánvaló, hogy a tudás lényege szempontjából a helyes kérdezés elsőbbséget élvez. Azonban vegyük észre, hogy itt mutatkoznak meg legszembetűnőbben a „tudás korlátai”. Ugyanis nincs a meghaladni kívánt tudás fogalmai között olyan elem, amely megtaníthatna helyesen kérdezni, a kérdésest meglátni, ami a nyelvi, szemantikai szabályokat követve egyértelmű. Legtöbbször az élmény, a tapasztalás csak úgy megtörténik, és a hozzárendelt szerves egységesítő értelem csak visszamenőleges értelmezés, és az emberi tudat középpontjában helyet foglaló mindenható, állandóan aktív döntéshozó egyszerűen csak egy illúzió.

Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

Az irány

Olyan művészeket kértem fel, akiket sokra tartok, mert olyasfajta következetességet érzékelek a munkáikban, ami belőlem hiányzik.

A fogalom egyidős az emberiséggel. Nem szeretném magyarázni. Látszólag két út van, a profán és a szent. De ki emlékszik még arra, hogy a szerelmi csábítás szimbóluma, a mézesmadzag által egykoron a kínai mágusok kapcsolódtak a naphoz. Vagy hogy az illumináció Platóntól eredezik, tudniillik a megismerés az ideákra való visszaemlékezés.

A minap Badacsony környékén leszakadt az ég, iszonyatos szél kerekedett. Az időjárás tréfált meg, vagy mint égi jel jön a vihar; itt ez a kiállítás, valami rendkívüli történik?

Érkezünk.

Nyilvánvaló, a Szakralitás fogalma összefügg a mágiával, a rítussal, a miszticizmussal. Jelen esetben annyiban új, hogy sem az intézményesített vallási kultuszokhoz, sem az aktuális geopolitikai helyzethez nem tartozik. Arra voltam s vagyok kíváncsi, felmutatható-e az egyéni reflexió mint közös felajánlás, a nyelvi determináltság és a különböző kulturális beágyazottság ellenére?

Ha kiállítok faszobrot, fém torzót, fotót, elektrográfiát, nemezt digitális printtel, festményt és assemblage-t – látható-e az a közös entitás, amely formailag eltérő, de gondolatiságukban azonos?

Műgyűjtő zeneszerző vagyok, s nem művészettörténész, s végképp nem esztéta. Számomra Kuroda Mineónak és Farkas Monának közös zenéje van. Kalmár Jánosnak és Haász Áginak is. Kovács Johanna, Szolga Hajnal és Ulrich Gábor is egy, Hollai Krisztina és Zalavári József is. S Kecskés Péter, Paczona Márta és Révész Ákos látszólag különböznek, de a hozzájuk tartozó zene… árnyalatnyi különbségekkel bír.

Új szakralitás II. (a kiállítás részlete)

Mit jelent az új? Minden kiállított munka az utóbbi pár évben készült, van, ami pont erre itt.

Szerencsésnek mondhatom magam, vannak terek, amiket kiállítással, zenével szakralizálni lehet, de itt most nem erről van szó. A hely elvarázsolt, befogadott, s csak arra kell vigyáznunk, lévén a radikális akcióművészet kora leáldozott, s a vizualizáció lett az uralkodó doktrína, ne kövessünk el szentségtörést. Ezért nincs kép a jobb sarokban.

A nyelv számomra inkább csapda, mint kapocs, álljon itt barátom írása, aki pontosabban fogalmaz, mint én.

Tomaji Attila: A csont sötét foltjai – Halmai Tamásnak

Holdevő éjszakán, ha süllyed a csontmaradék,
s leszáll az éjjelek nagyszemű madara, (versek
tébolyult lakója), alig a fény a fák között, s csupa
lehetetlen az erdő, épp csak mutatja az ösvényt,
(emlékszem rá, pedig sose láttam). A tépett égen
drónok, hízott, zöldhasú legyek, figyelik az állatok
menekvő oszlopát, közülük egy visszanéz, elnyílt
szája beszélni akart, most sebes, csak nyála csordul
kétfelé. Épp elindult a séta az idő sáncaiban, s már
elfogyott a hold, kifent sarlója mély mezőre rogy.
Bár még láttam elvermelt almát, kútban hűlt dinnyét,
karlsbadi s kaplis Oxford cipőt, fakutyát, lódenzsebbe
gyűrt Wacha kalapot, bocskait, petróleumlángot,
lépvesszőt s légypapírt, és kitanultam holdak-napok
járását, (ragyogtam s kihunytam), de hol kezdődik
a táj s hol ér véget a napi öröklét, már nem tudom.
Forrás volt itt vagy torkolat? Romokat körül keríteni,
ágba kapaszkodni, különvált árnyék után kapni nincs
miért, (hol bőröm kihasad, ott húzhatom meg magam),
csak töredék marad, nem egész, de teljes, mint pergetett
napok boldog íze a szájban, falu a völgyben, menedék-
ház a hegyoldalon összenőtt lombok alatt. Ő, ki nagyobb
nálunk, járt erre egyszer, ujja érintette földes arcunk,
miért hagyná szétszóródni várakozó vendégeit, ismeri
a sárból is kiragyogó aranyfonalat, vérem ízét, azt a régi
dallamot, ami a csontokból minden sötétet kimosott,
s testemből ha új házat épít, oda visszatalálok, ott új szívet
remélek –

Íme az Új Szakralitás. Fogadják szeretettel!

Dóra Attila


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 júliusában, Mátyásföldön, az Új szakralitás ll. című kiállítás kibővített megnyitójaként | Rövidített változatban elhangzott 2022. július 7-én, a Budatower Galériában, a Mária Magdolna toronyban | Kurátor: Dóra Attila | Kiállító művészek: Farkas Mona, Haász Ágnes, Hollai Krisztina, Kalmár János, Kecskés Péter, Kovács Johanna, Kuroda Mineo, Paczona Márta, Révész Ákos, Szolga Hajnal, Ulrich Gábor, Zalavári József | A kiállítás ingyen látogatható, augusztus 1-ig

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.