Egy a kettő, kettő az egy

::: Párosesszé T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításáról II.

Már a kiállítás címe is sokatmondó szójáték, nincs kétségünk a kettősség láttán, hogy egymásra rímelnek az alkotások, miközben nagyon is különbözőek. Mindkét alkotónál sok a kollázsszerű mű. T. Horváth Éva a hordozók és felhasznált anyagok sokféleségét és ezek ötvözetét használja: pác, tus, porfesték, tempera, ceruza, toll, gipsz, kartonpapír, papírtekercs, akril, kréta, dextrin. És ezeken kívül kiemelnék még két anyagot, az organzát és a fűrészport. Ha utóbbiak nem is ugyanazon az alkotáson vannak jelen, szélsőséges, ellentétes tulajdonságaikat – az organza finomságát és a fűrészpor érdes voltát – a művész sokoldalúan és invenciózusan használja ki, mindkettő újabb réteg, és áttetszés, takarás formájában jelenik meg. A fűrészporban egy korábbi művelet is benne van, a művész keze alatt a hulladék anyag új életre kel.

T. Horváth Éva folyamatos mozdulattal írja a jeleket, izmaiba rögzült a manuális mozgás finom formája, lendülete, miközben írásjelekkel, fogalmakkal dolgozik, képileg reprezentálja őket. Díszít, mint akinek nem megengedett a hasonmás képi ábrázolása. Elvontan fogalmaz, fest, de nem olvashatatlanul. Bár nem tudok sem kínaiul, sem japánul, mégis csodálattal nézem kalligráfiáit, a jeleket, amelyek rajzolt vonalak mögött, között és mellett találják meg helyüket. Folyóírás ez, hordalékkal és horzsolással, miként a művész lelke is horzsolódik, feszültséggel, hiányokkal terhes, a közölhetetlennel birkózik.

Az Eltűnőben nem a halálról szól – szólhatna arról is –, inkább a szellemről, az emlékről, az emlékezésről, hogy valaki valamikor létezett és most is létezik, de már csak bennünk, virtuálisan. A szintén tavalyi Fázós angyal is áttűnés, a jelen nem levés pillanata, a didergésé, mint a Windowsban a kék halál; semmi nincs, csak kéken világító képernyő, semmi mozgás, és az adatok eltűntek, elvesztek. A Szántás egyszerre betűvonás és elfolyó, barázdált idő. A Triptichon I. (Irtás) képen a tisztás felől haladunk felfele, talán az égbe, és ott még látjuk az erdőt. Egy feje tetejére állított világ képe is lehetne. Az Olvadáson hasonló motívumot figyelhetünk meg, mintha egy sötét hegyről csorogna le a hólé, a kép alja kitisztul, a természet örök körforgását látjuk. Május című tekercsén többszörös rétegződést, írást, betűket, szellemarcokat is felfedezhetünk, a fekete gesztusok „kizöldülnek”, miközben zöldet nem látunk, csak napfény pászmákat, amelyek nélkül nincs kizöldülés. T. Horváthnál az anyagtalanság kap erős hangsúlyt, a kép elé tett organza, amely az üveget is helyettesíthetné, a nézői tekintetet megállítja, szemlélődésre, elmélyülésre készteti.

Alföldi László Pompeji vázlatok című képciklusa 2012-ben Budapesten a Mercure Museum Galériában, a Boltíves Galériában és az Újlipótvárosi Klub-Galériában, illetve 2013-ban Szegeden az SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet tanszék Fischer Ernő kiállítótermében volt látható. Ezen a négy kiállításon a sorozathoz tartozó majd háromszáz lapból összesen százegynéhány bukkant fel. Az Artézi Galériában most bemutatott darabok mintha visszafordítanák az időt; mintha a művész most építené fel az elpusztult Pompejit, a város újratervezését vetné papírra: semmi sincs elveszve, vagy inkább semmi se mehet veszendőbe abból, ami megmaradt, fennmaradt, nem feledhetjük a pusztulást. Emlékezés és megőrzés, kockáról kockára haladunk, a címek beszédesek, Fal előtt, Füstös ház, Labirintus, Pompeji ma, Kék tükrök háza, Kint és bent, Újév napján, Két ház között, Most még néma.

Alföldi mindegyik képen ablakot nyit, akkor is, ha labirintus, akkor is, ha fal előtt állunk, vagy két ház között, mindig kint és bent vagyunk, nem maradunk némák. Láttatja a fórumot, a metszéspontot, azt a nagy, gyakran árkádos, üzletekkel körülvett teret, ahol a bazilika és a főtemplom, a capitoliumi triász szentélye is helyet kapott (Pompeji vázlatok XII.). Többszörös szűrőn át néz a múltba, miközben többnyire vízszintes képeinek felosztott tereibe helyezi Pompejit, a várost. Ezzel újjá is teremti azt, a már nem létezőt (Pompeji vázlatok VI. [Újév napján]). Mint egy pompeji filatelista, gyűjt és gyűjteményt hoz létre. Nem lávadarabokat gyűjt, nem emel torlaszokat belőlük, de a képek zártságával jelzi, nincs levegő, a világosság gyengül, elenyészik, mint a napsugár napfogyatkozáskor. Alföldi rögeszmésen gyűjt és alkot, mintha sosem lenne vége a sorozatnak, nem unja, nem gyűlöli; hogy szereti-e, nem tudom, alkot, teremt. Nem Kőműves Kelemen, itt nem omlik le éjszaka, amit nappal emeltek, de fordítva sem, amit éjjel emeltek, nappal is áll. Ami még fennmaradt, abból építkezik.

Alföldi László az utókor szemével nézi mindazt, ami megtörtént, az egészet és a maradékot, a maradványt, a töredéket, a vörös láva nyomát, a forróság miatti fulladást (Pompeji vázlatok XI.). Képein nincs pánik, senki sem rohan az utcán, fején párnával, edénnyel, kosárral a térdig érő hamuban (Pompeji vázlatok XVIII.). A régészeti feltárásokból tudjuk, hogy egy pap kezében baltával halt meg. A lehullott törmelék eltorlaszolta az ajtót és ő kétségbeesve próbált rést vágni a falba. Mindhiába. Miként társai, ő is a templom kincseivel menekült. Már nem volt sem bent, sem kint (Pompeji vázlatok VII. [Kint és bent]). A napfény csak két nap múlva tért vissza.

Deák Csillag

Exkluzív elsőközlés
Készült 2016 áprilisában, T. Horváth Éva és Alföldi László Két-ségek című kiállításáról | Artézi Galéria, Budapest, 2016. március 19. – április 20. | Hovatovább: A kiállítás online katalógusa | Kölüs Lajos írása