::: Harasztÿ István és SAXON Szász János kiállítása elé
Ha a mozgáshoz olyannyira kötődő két művészt mutatunk be, alaptételként elmondhatjuk, hogy mi magunk, emberek önmozgó objektek vagyunk: gesztikulálunk a kezünkkel, forgatjuk a szemünket, megmozgatjuk a lábujjainkat, jövünk-megyünk, ütemesen dobogó szívveréssel élünk, lélegzünk, rágunk, kortyolunk, köhögünk, korog a gyomrunk, inzulint termel a hasnyálmirigyünk, víz áramlik át a veséinken… Folytathatnám a sorolást egészen a sejtjeinkig, atomjainkig, amelyek felépítenek bennünket… Ameddig élünk, állandó mozgásban vagyunk.
Harasztÿ István és SAXON Szász János művészetének közös jellemezője tehát a mozgás. Ám e hasonlóság mellett eltérő a művészi megvalósulások milyensége.
Harasztÿ István új műnemet teremtett Magyarországon: a kinetikus szobrászatot. Művészeti anyanyelve: a gép. Géplakatos volt. Úgy kezdet mobilokat építeni, hogy mit sem tudott a kinetizmus világáramlatáról. Kezdetben kézi mobilokat hozott létre, majd színre lépett a villanymotor és végül az elektronika. Mozgó objektjei egyszerre konstruktívak, konceptuálisak – esetenként ironikus társadalomkritika hordozói. Valamennyi művének alapja, kiindulópontja, az invenció, a játék! A legkülönbözőbb helyszínekről (például bolhapiacról vagy az utcáról) begyűjtött alapanyagokkal dolgozik, rendkívül szakszerűen; technikai ismeretanyaga kibontásával vall a korról, amelyben él.
Interjút készíteni mentem hozzá egy alkalommal kispesti házába-műtermébe, amely maga egy műremek, ahol minden pillanatban váratlan mozgó átváltozások lepik meg az embert, s útközben azon gondolkodtam, vajon hogyan „működik”az anyaggal ennyire szoros, mindenperces kapcsolatban élő művész „agya”? Hogyan von azonosságot, tesz különbséget élő és élettelen anyag, ember és gép, élet és művészet között?
Így válaszolt: „Az, hogy megmozgatom a szobraimat, gyerekkoromból fakadó ösztönös dolog. Amikor az iskolában, úgy nyolc éves korom körül elmagyarázták az elektromos áram működését, teljesen természetes módon láttam magam előtt, ahogy a vezeték felületén haladnak az elektronok, ahogy az egyik elem löki a másikat és abból a lökdösődésből keletkezik az a valami, ami engem megráz. Nekem a mozgás mindig olyan magától értetődő volt! Itt van ez a kiskanálban, ebben is mozgás van, az atomok erősen kapaszkodnak egymáshoz, ezért amikor leteszek egy kiskanalat, szép óvatosan teszem le, ne zavarja meg az elektronok mozgását.”
A másik alkotónál az anyag az átváltoztató munka fényében a szellemibe torkollik. Vajon Isten van az anyag centrumában? SAXON Szász János szerint a művészi alkotás súrolja a teremtés pillanatát, ezért úgy gondolja, hogy Isten szeretete, harmóniája, szépsége, tisztasága kell hogy kiáramoljék a műveken keresztül. Mindig is úgy élte meg az alkotás pillanatát, mint a Teremtővel való találkozást. Ilyenformán művei ennek a pillanatnak a lenyomatai. Saját szerepkörét pedig közvetítőként, a művészet szerzeteseként határozza meg.
SAXON művészi pályafutása – beleértve a tanulóéveket – több mint harminc éve tart. Gyökerei a falusi létből erednek; Tarpán nőtt fel, Esze Tamás falujában, a mai ukrán határ mellett. Mint a Kishercegnek, neki is volt egy külön kis bolygója, rajta fák, virágok, erdő, mező, folyó, bogarak, madarak, tehenek, hegy, határtalan csillagos égbolt… és a munka, a paraszti életmódban megszokott segítség a szülőknek.
Az absztrakció iránti érzékenysége apró gyermekkora óta alakult ki benne. Naphosszat tanulmányozta az állatok mozgását, a rovarok, az ízeltlábúak szerkezetét. Művészi értelemben ez a világ egyszerre volt kubisztikus, geometrikus és kinetikus. A kőbányában talált köveken és a Tisza partjáról begyűjtött kavicsokon a csillogó kristályokat, fémes elfolyásokat kutatta. A fák leveleinek végtelen finomságig szerteágazó erezetét figyelte, mígnem meglátta a levélben a fát, a fának a szerkezetét, a cseppben a tengert. Így bontakozott ki szemléletében a mikro- és makrokozmosz összetettsége, a Poliuniverzum.
Valójában matematikus szeretett volna lenni, de a középiskolában egy gyógyíthatatlan szembetegség lezárta számára a külvilágot, ezért átprogramozta magát a képzőművészetre. Ma már a két terület egybeért, számos tudomány–művészet szakmai konferenciára kap folyamatosan meghívást.
Az elmúlt harminc évben a geometrikus alapformák (négyzet, kör, háromszög) vizsgálata során a gyerekkorra visszavezethető természeti megfigyelések analógiáját kapta. Az alkotás során létrejött „polidimenzionális mezők” alkalmasak voltak arra, hogy a természet burjánzását (fák, víz- és érrendszerek, kristályok, sejtosztódás s így tovább) és az emberi civilizáció infrastrukturális növekedését (úthálózat, vezetékes rendszerek, kommunikációs háló) modellezzék, illetve a hasonló szerkezetű atom- és csillagrendszerek végletekig eltérő léptékű dimenzióstruktúráit érzékeltessék.
Mivel a saját törvényszerűségeik alapján felépülő rendszerek megkérdőjelezték az egyéni alkotói princípiumot, SAXON szakított a matematika didaktikájával, alkotóként átengedte magát a konstrukciós, esztétikai igényeknek. Művei a sokrétű Univerzum tiszta érzetét adják vissza: a végtelenül egymásba fonódó vertikális dimenziók kétdimenziós redukcióit. A tartalmilag és formailag nyitott modulokon keresztül feltárul előttünk az elképzelhetetlen – a világok világa.
Míg Haraszty a mikro- és makrokozmosz mozgásformáit bontogató interaktív játékos Mobiljaival, addig SAXON a kétdimenzióba sűrített Poliuniverzum interaktív Moduljaival varázsol el bennünket.
Dárdai Zsuzsa
Köszönjük, hogy így egy kicsit ott lehettünk mi is a megnyitón! Torma Laci Susanniconon megjelent El Liszickij-cikkére reagálva írtam neki épp tegnap, hogy Liszickij és Szász Jani biztos szabad szemmel látták/látják az euklidészi téret. Munkáit ismerve, tanulmányozva Perneczky könyvét SAXON Szász polidimenzionális tereiről, egy pillanatra nekem is kitágul olykor egy csöppet ez a komplex világlátás.
Amit meg most tanultam: a jövőben óvatosabb leszek, nehogy sokkot kapjanak a neutronok a minket körülvevő tárgyakban. Ezt nem iróniának szánom. Szerintem is minden mindennel összefügg, csak erre nem fordítunk kellő figyelmet. Ezért jó, ha van egy-egy kiállítás, ami ily módon is finomítja az érzékeinket.