::: Tettamanti Béla esztergomi kiállítása elé
Tegnap, csaknem pontosan egy csillagközi évvel az expedíció elindulása után, megközelítettünk egy ismereteink szerint régóta lakatlan, kék színű bolygót, kockáztatva egy ásatag szatellit-ronccsal, vagy más, az égitestről származó űrszeméttel való nem kívánt találkozást. Inkább az előírásokhoz igazodva, semmint kíváncsiságból, három kutatószondát küldtünk az égitestre, melyekből kettő – némely értékelhetetlen anyagmaradványt leszámítva – eredménytelenül tért vissza küldetéséből. Ám a harmadik, civilizációs nyomokra specializált egység figyelemreméltó leletet gyűjtött be útja során.
A tárgy, amelyet a szonda tárolópaneljében találtunk, két, meglehetősen vékony, ám kemény és sima felszínű, megegyező méretű táblából állt, melyek – a technológia alacsonyabb szintjén álló kultúrákra jellemző megoldással – keskeny, flexibilis rögzítőelemekkel voltak egymáshoz erősítve. Egy rég kihalt szóval ezeket szalagoknak nevezhetnénk. A két tábla egyikén primitív, rövid, egyenes vonalakból képzett jelek sorát fedeztük fel. Mivel a fedélzeti fordítóprogram nem tudta értelmezni a feliratot, az eltűnt nyelvekre kifejlesztett szkriptográf segítségével próbáltuk jelentését megfejteni.
A kapott eredmény csak szaporította a lelettel kapcsolatos kérdéseket. A program lefuttatása után a készülék kijelzőjén civilizációnk ismerős betűivel a Tettamanti szó jelent meg. Hogy e látszólag értelmetlen hangsor magyarázatát megleljük, további elemzésnek vetettük alá a tárgyat. Óvatosan – az ilyen eljárásoknál szükséges biztonsági szabályok betartásával – a tárgy egyik hosszanti oldalán eloldoztuk egymástól a rögzítő elemeket, s ekkor, szétnyitva a két táblát, közöttük nagyszámú, vékony és hajlékony, többségében fehér színű lapra leltünk. Anyagukat a struktúra analizátor úgynevezett papírként azonosította. Ezt az anyagot a galaxis elmaradottabb zugaiban még a közelmúltban is afféle kezdetleges információhordozóként alkalmazták.
A birtokunkba jutott példányokon, melyeket jelentésünkhöz mellékelünk, sajátos ábrákat fedeztünk fel, minden lapnak kizárólag az egyik oldalán. Alapos elemzés után arra a véleményre jutottunk, hogy ezek emberi kéz művei. Jelenlegi ismereteink szerint ez a bolygón valaha nagy számban előforduló, intelligens élőlények – saját elnevezésük szerint: emberek – törzsének felső részéből kinövő nyúlványok végződése volt, melybe egyszerűbb eszközöket illesztve képesek voltak nyomot hagyni valamely erre alkalmas felületen. Nem kizárt, hogy a vizsgált ábrák is hasonló módszerrel készültek. Ha ez így van, a lapokon lévő jelcsoportok – nevezhetjük őket talán egy manapság már nem használt kifejezéssel rajzoknak is – fontos információkat hordozhatnak a bolygó néhai lakóiról. Ebből a feltételezésből kiindulva analízisnek vetettük alá a lapokat.
A vizsgált ábrák többsége fekete vonalak hol ritkább, hol sűrűbb szövedékéből áll, melyet néhol színes foltok tarkítanak. Készítőjük e vonalak segítségével szemlátomást bizonyos, általa nyilván jól ismert formákat igyekezett élethűen ábrázolni. Fölismerhetők például olyan alakzatok, amelyeket számos, szintén innen származó lelettel összevetve, nagy bizonyossággal emberi alakokként értelmezhetünk. E figurák formai sokfélesége a valaha élt bolygólakók gazdag alaktani változatosságára utal. Úgy látszik, közülük sokan pontszerű fejjel bíró, hórihorgas lények voltak, kiknek zömök felsőteste alatt meglepően hosszú végtagok, úgynevezett lábak helyezkedtek el, míg más példányoknak a nyakukból nőtt ki a kezük, vagy óriási szemgolyót, küllős kereket, esetleg más használati tárgyat viseltek a fejük helyén. Külön kategóriát képeztek a teljesen test nélküli egyedek, melyek gombócszerű fejüknél összenőve nagy, burjánzó telepeket alkotva lebegnek a semmiben… Már ebből is kitetszik, hogy e felfedezés alapvetően felülírja az égitest lakóiról kialakult korábbi elképzeléseket.
A lapok szemléletesen bizonyítják azt is, hogy e lények közül sokan igen nagyvonalúan viszonyultak a tömegvonzás jelenségéhez, miszerint könnyedén mozogtak függőleges felületeken, hintázás közben, vagy fejjel lefelé, akár nagy magasságban is. Ezen kívül előszeretettel és megkapó biztonsággal ülték meg a kerékpárt, kutyát leginkább csontváz formájában tartottak, de kedvelték a különös, falevéltollú madarakat is. Szívesen gyűjtöttek női lábfej alakú kupákat, valamint palackokat, amelyekből, a lelet tanúsága szerint, emberi arcok néztek kifelé.
Lakóhelyül dobozokból emeltek útvesztőszerű épületeket, esetenként meg földbe ásták házaikat, de ott meg féltek, így inkább a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Életük – a rajzok alapján erre következtethetünk – mozgalmas volt, tele váratlan fordulatokkal, aminek nem mindig örültek igazán. Gyakran tévedtek el a saját maguk emelte falak között, s ilyenkor elveszetten bolyongtak a csillagpettyezte ég alatt. Talán épp ezért előszeretettel verődtek nagyobb csoportokba, ám a képek tanúsága szerint ez sem töltötte el őket maradéktalan elégedettséggel. Időről időre összekülönböztek valamin, ezért újra szétszéledtek, hogy aztán – görkorcsolyával vagy anélkül – hangosbeszélőn kiálthassák a pusztába igazukat. Ha elfáradtak, csak leültek a semmire, és fejükbe koronát nyomva figyelték, merre halad el egükön a szurokfekete napkorong.
A leletcsoportra alapozott feltételezésünk csupán, hogy mindeközben olykor féltek is, máskor viszont bátran néztek szembe a sors kihívásaival, ahogy az is bizonyosnak tetszik, hogy bár értékelték a magányt, ugyanakkor menekültek is tőle és gyakran kelt vágy szívükben egymás iránt. Furcsa kimondani, de néhány szempontból talán még hasonlítottak is ránk egy picit. Bár ez bizonyára csak belemagyarázás. Ahogy talán az is örök kérdés marad, hogy elfogta-e időnként őket az elkeseredés, vagy olykor azért bíztak valamiben a fejük fölé boruló feketeségbe nézve. Erre már pontos választ nem kaphatunk, de annyi biztos, e rajzok készítése idején már nem volt könnyű meglepni őket. Pedig, ahogy nézzük, lett volna min csodálkozniuk. Mi legalábbis nem egyszer ezt tettük, jóllehet láttunk már ezt-azt expedíciónk során. Itt jegyeznénk meg, hogy a lapok tanulmányozásakor különös jelenséget észleltünk magunkon, miszerint szájszervünk olykor önkéntelenül széthúzódott kétfelé, a hallójárataink irányába, aztán úgy maradt. Furcsa érzés, de korántsem kellemetlen. Ezt leszámítva, más fizikai elváltozást nem regisztráltunk.
Mindent összefoglalva a rajzok további, legkorszerűbb technikára alapozott, tudományos igényű vizsgálatát feltétlenül elvégzendőnek tartjuk, segítségével egy eltűnt kultúrával kapcsolatos sok, még nyitott kérdésre választ kaphatunk. Egyszer akár még a rejtélyes Tettamanti szó magyarázatára is fény derül.
Dániel András
…hmmmmm… Dániel András laudációja közelíti a laudált produktumainak esztétikai színvonalát, élesen kontúros szellemességét, a befogadó asszociációs ingereinek folyamatosan megújuló éberségét…
Újraolvasva, revideálom az előzőket: nem közelít, de egyenesen pariban hatnak a kiállítás megnyitó közönségének műélvezetére…
Továbbmegyek, élvezkedőn ismét átfutva a sorokat: e jegyzet önmagában, talán (?) Tettamanti nélkül is megállna a lábán. :))
Kedvelem Tettamanti Béla munkáit, és Dániel Andrást is öröm volt olvasnom…