::: Tettamanti Bélának
Szikár volt, szarkasztikus humorú és kortalan, mint a rajzai. Ha rá gondolok, egy rég eltűnt szerkesztőség szűk folyosóját látom magam előtt, jobb kéz felől az újság több évtizednyi lapszámait rejtő, plafonig érő szekrények, balról ajtók sora. Én félve kopogok be az egyiken, hónom alatt rajzokat rejtő mappa. Mikor belépek az ajtón, odabent pipafüst, biztató rendetlenség és a hetilap grafikai szerkesztője fogad. Én húsz éves vagyok, ő negyven. Mögötte kiállítások és könyvek sora, én talán most kapok majd lehetőséget, hogy – életemben először – illusztrációt készíthessek egy képes magazin gyerekrovatának.
A szerkesztő elkéri a mappát, lapozgatja a rajzaim, én közben idegesen nézelődöm. A szoba közepét elfoglaló asztalon grafikák hevernek, általam jól ismert, neves rajzolók munkái. Ha lehet, ettől még jobban zavarba jövök. Van-e itt vajon keresnivalóm? A szerkesztő szerint még az is kiderülhet, hogy igen. Kezembe nyom egy kéziratot, néhány nap múlva várja a hozzá készült illusztrációt. Amikor visszamegyek a rajzzal, ő rövid ideig vizsgálgatja, aztán bólint: rendben lesz, uram.
Az ezt követő 33 évben majdnem mindig magáz. Ez nála a kedvesség jele, csak akkor vált tegezésre, ha valami igazán fontosat vagy személyeset akar mondani. Tekintete egy szelíd, ám ugrásra kész vadé, aki egy hol kíváncsi, hol szomorkás félmosoly fedezékéből figyeli a világot. Ahogy a rajzai is, amelyek keserűen ironikus kommentárjai egy furcsa ország újra és újra abszurdba forduló mindennapjainak. Hol egyetlen jelbe sűrítve, hol labirintusszerű bonyolultsággal, talányosan. De mindig tűpontosan, a gondolati és rajzi precizitás maximumán.
Amikor elém rak néhány újonnan készült darabot a mappájából, kíváncsian fürkészi az arcom, várja a hatást. Mert a 33 év során egyszer csak változik a szereposztás: én vagyok a szerkesztő, ő pedig a grafikus, aki rajzot hoz a lapnak. Kicsit feszélyez a helyzet, ő csipkelődő kedélyességgel oldja a zavarom. Aztán beleszokunk ebbe is. Mindig kivételes pillanat, amikor felbukkan a szerkesztőségben, távoli világból érkezett kedves idegen, mappával a hóna alatt. Na mi van magával, rajzolgat még? – kérdezi kedélyesen, miközben pontosan tudja, hogy igen. Tudom, hogy tudja. Hogy ha nem is beszél róla, de távolról figyel.
Ahogy a világot is, ami mindig szolgáltat neki rajzolnivalót. Távolról, de éles szemmel, minden részletet pontosan látva, majd konok precizitással rögzítve a fehér papíron. A 33 év alatt többször fordul feje tetejére körülöttünk a világ, az épület, amiben az a réges-régi szerkesztőség volt, jó ideje elegáns szálloda, én sem vagyok már szerkesztő, ám ő mintha nem változna, ahogy nem változik rajzai keserű humora, vonalai fekete-fehér időtlensége sem. Kortalan időutazó, egy olyan univerzumból amire az idő más törvényei érvényesek. Ha kicsit nyugatabbra születik, valószínűleg már világhírű volna, amit, úgy érzem, titkon ő is tud. Ehelyett egy viharvert közép-európai ország megfigyelője. Esélyesnek tűnik, hogy örök időkre, mert ő és a rajzai a ritka állandóságot képviselik egy folyamatosan átalakuló világban.
Ahányszor találkozunk, mindig rácsodálkozom, hogy nem fog rajta a kor, az őszülő szakáll, a mélyülő szarkalábak ellenére még mindig az a negyvenéves szerkesztő, akinek legelőször láttam. És most már mindig az is marad. Egy szűk szerkesztőségi folyosó bal oldaláról nyíló egyik ajtó mögött, ajkán kíváncsi félmosollyal, pipafüstben, egymásra dobált rajzok között. Kortalanul.
Majd egyszer bekopogok, Béla, megint.
Dániel András