goDamode Re-port

::: Bari Máriusz kötetéről


Az van ott, hogy godmode. Rögtön a Damage Report neonfénye mellett. Szerencsére mintha harmadik napja esne az eső, a napszemüvegem pedig megvéd a maradék fénytől. Az örökélet, örökfegyver és öröklehetőség szentháromsága a fülem mögött, a kispolcon, a mosolyom a régi – minden másom alakul, változik folyamatosan. Nem csoda, hogy alig találom a helyem. Már ha akarom egyáltalán, ez itt a kérdés, van-e, kell-e, hogy legyen saját helyem, vagy szélesen vigyorogva sodródom szinte időtlenül, tértelenül, és boldog vagyok attól, hogy „a média és a társadalom vízfelszínének látszólagos nyugalmát az emberek feledékenysége, lustasága és érdektelensége adja. Minden társadalmi botrány elül egy idő után, az emberek annyi információt kapnak, hogy lassan kezdenek elfutni egymás mellett a napok.”

Vagyis hiába az a kor vagy hangulat (talán: állapot), amikor elemi létszükséglet a lázadás, a botrány, amikor nem telhet el úgy nap, hogy ne akarnék tenni valamit, amitől élhetőbb, jobb lesz az élet, esetleg elsősorban én, teszem hozzá, amikor idealista is vagyok. Mert a sárgarépák mellé, a földbe döngöl a technológia (sick!), ha nem kapkodom elég gyorsan a fejem, ha ragaszkodom magamhoz, mivel „a jövő… megaremix, minden-mindennel, a szabadpolcos, legálisan fogyasztható emberi hús, az agyat szétégető információvírus, a két év alatt prezentációig fejleszthető lombikpolitikus, az éneklő marsi nemibetegség, az önmagát drogfüggésig kergető, mesterséges intelligenciával  felszerelt molekulagyártó meg a sarokról vihető staniclis majomagya standard házikellék, minden felszorzott és felszorozható…” − ráadásul ez nem a jövő, persze, hanem a jelen. Ugye.

Döntő fordulatot jelentett a továbbgondolkozó gépek alkalmazása, amelyek már nemcsak a beléjük táplált adatok alapján számítottak és intézkedtek, hanem továbbkutattak. (…) Ezzel kicsúszott a fejlődés irányítása az emberek kezéből. Az ember már nem is tudta követni a tudomány haladását. (…) Az újonnan tervezett csodagépeket persze elsősorban hadászati célokra alkalmazták. [Szathmári Sándor]

Nem tudom, mi lehetne a következő lépésem, mert a racionális Don Quijote nem működik, hiszen nem is létezik. Hogy ráhúzom a valóságra a – kivételesen száraz – lepedőmet, mert akkor vagyok képes csak elviselni, na, ez nem megoldás, sőt rendszeridegen tett még akkor is, ha a történelem ilyesmik sorozata (természetesen ezek az ilyesmik sorra ki is durrannak, rosszabb esetben szétrobbannak). Eredményként pedig leginkább a kárt lehet felmutatni. Ahogy ezzel Bari Máriusz is próbálkozott ebben a könyvben.

Amiben a cyberpunk mondhatni történeti áttekintése talán a legértékesebb rész. Mert hiába van a fejemben és véremben rengeteg olvasmány, látmány és hallmány, saját adattárolásom rendszerezésének és frissítésének legjobb eszköze egy efféle anyag, amitől még újraolvasási és -nézési, sőt -gondolási vágyam is kerekedett itt-ott. Kivált, ha tanulságok is előtűnnek, mert ismét a kezembe vettem William Gibson Neurománcát (Valhalla Páholy, 1992), amihez, vagyis szigorúan a magyar kiadáshoz, a szerző írt egy rövid utószót, melyből gyorsan kiderül, a mitikus, hatalmas ellenség(kép) szükséglete is ott van valahol Maslow piramisának két téglája között:

Mindegy, mit talál ki az ember – fennáll a veszély, hogy víziója egyik napról a másikra túlhaladottá válik. A Neurománc első ízben 1984-ben jelent meg, s be kell ismerjem, hogy akkoriban igenis reálisnak láttam egy olyan jövőt, melyben az Egyesült Államok politikai egysége megszűnik, ám képtelen voltam olyan világot felvázolni, melyben nem létezik Szovjetunió. (Ajkay Örkény fordítása)

Ezért is mindegy, hogy van-e élet a földön a cyber’n’rollon túl, egyelőre semmi jele nem látszódik egy tisztességes, világbékében dagonyázó emberiségnek. Addig biztosan nem, amíg a mindenkori közvetítőnyelv nem mesterséges, vagyis nem demokratikus, hanem kapcsolható egy vagy több országhoz. Viszont csak zenével és képpel (adatokkal stb.) nem lehet kommunikálni, még ha ezt is akarják itt oly sokan. Ugye.

„A vizualizáció: a minket körülvevő tömör adathalmot hogyan lehet megjeleníteni úgy, hogy át tudjam látni, nyelvi korlátoktól függetlenül tudjam érteni és tudjak benne teremteni. Ez az egész mostani internetnek az egyik legnagyobb problémája is, amúgy. Hogyan tudom leszedni a konkrétan túl sok adatot befogadni, szűrni és szervírozni úgy, hogy ne is hányjam vissza, az asztal se törjön össze alatta és még az íze is elfogadható legyen a végén.”

Sehogy. Persze eljön majd az a pillanat, amikor de. Vagy talán mégsem. Ám annak a bizonyos tömör adathalomnak legalább a 80 százaléka nem adat. Szemét. Abban a formában, ahogyan most izmozunk vele: semmi. Háztartási és munkahelyi számítógépek milliói vannak tele másodpercenként készült gyerek-, család- és plázás autó- és divatbemutatókkal. Mármint fényképekkel. Ugye.

Ha a balszerencsés borító és a kissé túlpörgetett fülszöveg nem szegi a kedvet, belül egy izgalmas világ tárul elő, amibe érdemes belekábeleződni. Bari Máriusz könyve romkocsmák félhomályában zajló-zúgó beszélgetések okának és kísérőjének is tökéletes. Abban az esetben pedig, ha lesz második, kiváló bevezető. Bevezetés a magyar posztszájberpankba. Ugye.

Végezetül, hogy a godmode-ot se feledjem, a neonfénytől tocsogó bejárat elé teszem, hogy egy könyvbe szerkesztett szöveg nem mérhető információ. Ha belefeszül a világ, akkor sem. Hanem önálló univerzum kutatható, de soha meg nem határozható kiterjedéssel. Vagyis végtelen. Ugye.

Az e-közösségek semmit sem építenek. A végén csak ott áll az ember üres kézzel. Táncoló állatok vagyunk. Milyen csodálatos felkelni, kimenni és csinálni valamit! Avégből születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét! [Kurt Vonnegut (Békési József fordítása)]

Berka Attila


Átvett újraközlés | Forrás: Spanyolnátha
Megjelent a művészeti folyóirat 2012/4. számában, Bari Máriusz Damage Report című kötetének recenziójaként | Mangafan Kiadó, 2012, 408 oldal |Az idézőjelekkel jelzett részek a Damage Reportban szerepelnek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük