Gondolatok a könyvtárban (képzenei átirat)

::: Nagy Bernadette kiállítása elé


Hogy például, mi dolgunk a világon? jut eszünkbe hirtelen a bevásárlólista fölé hajolva, a konyhaasztalnál, vagy amikor lógó cipőfűzőnket kötjük meg. Ennek kéne már végre a végére járni. Az ilyen pillanatok úgy indulnak, mint akármelyik másik, látszólag semmiben nem különböznek az azt megelőzőktől, itt van egy, aztán hopp, jön egy másik, ezt hívjuk életnek, szedjük a levegőt, lélegzünk, és akkor egyszer csak belénk szorul, fennakad, igaz, csak egy pillanatra, de az a pillanat elég ahhoz, hogy hirtelen madártávlatból lássuk az életünket. Mintha csatornát váltottunk volna, vagy fellőttek volna az űrbe, mint egy Lajkakutyát, s a kékes-zöld zúzódásoktól sajgó Földre letekintve jutna eszünkbe, hogy tényleg, mi dolgunk a világon, de már csak onnan, fentről, mikor már kívüle vagyunk.

Valami emlékfoszlány halványan beúszik, hogy küzdeni meg tápot adni lelki vágyainknak, de hogy ez pontosan mit is jelentene, hát, ebben a súlytalanságban…aztán még, mint egy ígéretes megoldás nyitánya: hogy a csillagászat egy vak koldus asszony lenne, aki condráin méri a világokat – ekkor snitt, megint ott találjuk magunkat a konyhaasztalnál, és halljuk, ahogy magunk elé motyogjuk: condra, de mi a frász az, hogy condra?? Túl sok a szó és túl kevés az átjárás – csoda-e, ha volt, aki az egész életét arra tette fel, hogy megtalálja az Észak-nyugati átjárót; úgy kell az ilyen átjáró, mint egy falat kenyér, de mindig csak szó, szó, szó, hullanak ránk a szikkadt szavak, megannyi üresjárat, ki van írva rájuk, hogy remízbe megy, nem lehet felszállni, mi meg csak állunk a megállóban, a jeges szélben. És ahogy ott didergünk, egyik lábunkról a másikra állva, egyszer csak, mint egy váratlanul bekövetkező szerencsés végkifejlet, hullani, zuhogni kezdenek ránk a színek, a fények, a tónusok és kontúrok, ránk pergeti jelenlétét a látható világ, némán, hang nélkül, de mégis hangosan, mutatja magát, felajánlkozik, csábít, tukmál, sima szájával kecsegtet, ránk nevet, és a kétes kedvünk úgy múlik el, mint egy gyerekkori horzsolás; zuhognak, peregnek a képek, hullik a fejünkre, mint az áldás, és egyszerre átjár a melegség, mintha egy puha, bolyhos, skót kockás pléddel takartak volna be, felnézek, látom a színeket, a formákat, és azok is látnak engem, mert a látvány, a világ visszanéz és azt látja benned, amit te benne, amennyit magadhoz tudsz vonni belőle, amennyit kiszakítasz – szakíts, ha bírsz.

Részletek Nagy Bernadette kiállításáról
Részletek Nagy Bernadette kiállításáról

Felnézel, és látod az idő hangját ahogy halkan szöszölve bolyhosodik, igen, képzavar, hallod a hangokat, a látvány hangját, egyre hangosabban, minden mást elnyomva, diadalmasan zuhognak a hangok a retinádra, hallgatod önfeledten a látványszimfóniát, és ahogy átadod magad az áradásnak, egy-egy darabja, hangsora fennakad az emlékezet szitáján és kimerevedik, halmazállapotot vált, quadrofónia, mondanánk, ha volna ilyen szó, de kit érdekelnek már a szavak, ezek a házsártos házmesterek. S vajon mire jó mindez?, suhan át rajtad a kérdés, de ahogy felnézel, már jön is a válasz, mert azt látod, hogy mások is ugyanazt a képzenét hallják, amit te, hiába van a fülükben Ipodos dugó, és akkor rájössz, hogy akár akarod, akár nem, már nem vagy többé magadba zárva, hogy van valami, ami összeköt velük, hogy van egy átjáró, amelyen úgy sétálhatsz át hozzájuk és ők hozzád, mint nyári estéken az aranyhídon át a túlpartra, vagy mint a Nagy Detty képein a színek, a formák egymásba, test s lélek mámora zeng bennük ég felé, mondhatnám, valaki mással szólva, ha nem épp azon fáradoztam volna mostanáig, hogy sutba vágjam a szavakat. Ha itt szétnéznek, láthatják, milyen az, amikor ez valakinek sikerül is.

Bán Zsófia


Saját újraközlés | Forrás: ArnolfiniBlog
Elhangzott 2011. november 16-án, a Budapesti Corvinus Egyetem Központi Könyvtárában, Nagy Bernadette Quadrofónia című kiállításának megnyitójaként | Megjelent 2011. november 27-én az ArnolfiniBlogban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük