Munkarend és életrend – ugyanaz és más

::: Élet a karanténban, és előtte


Akik az utóbbi évtizedekben ismertek meg, azoknak esetleg úgy tűnhet, hogy mindig festő, vagy pontosabban képzőművész voltam. Pedig tévednek. Az tény, hogy tízéves koromtól tudatosan készültem erre a hivatásra, de a pályám tizennégy évesen, Apám halálával, ketté is tört – még mielőtt elkezdődött volna. 1962-ben félárván maradtunk a testvéremmel, és Anyámmal, aki 540 forint özvegyi nyugdíjra volt jogosult, miközben a megélhetési létminimum egy családnak ezer forint fölött volt akkoriban. Ezzel el is dőlt, hogy nem mehetek a képzőművészeti gimnáziumba, ahová készültem, ehelyett szinte gyerekfejjel munkába kellett állnom. A Sasad Tsz-ben lettem mezőgazdasági munkás; szebben fogalmazva: kertész; szakszerűen mondva: dísznövénytermesztő és kertépítő. Nem volt idegen tőlem a földművelés, mert budaörsi lévén, gyakorlatilag a szőlőben és a gyümölcsösben nőttem fel. De talán épp ezért is igyekeztem volna életprogramként elkerülni ezt a pályát; nem sikerült.

Kilátás a karanténból (a szerző felvétele)

Az ezt követő hatvan évben végzett számtalan munkát és tevékenységet most nem venném sorra, csupán a munkarend szempontjából tekintenék végig rajtuk.

Az első húsz év a „kívülről irányított” időszak volt, amikor kötött munkarendben dolgoztam különböző munkahelyeken. Megtanultam és megszoktam az otthonról már jól ismert rendet és fegyelmet, s azt, hogy dolgozni sem érdemes másként, mint „ahogy a csillag megy az égen”.

A következő két évtized munkarendjét már én szabtam meg, mert bedolgozó lettem a magam által alapított Budaörsi Univerzál Ipari és Szolgáltató Kisszövetkezetben, ahol így én voltam a főnök és a beosztott is. Akkor azt hittem, megszabadultam végre a kötöttségektől, valójában azonban e „belűről irányított” korszakszakban lettem igazán a saját magam rabszolgája. Mert míg a szocialista munkarendben köztudomásúlag az volt a cél, hogy főmunkaidőben minél kevésbé fáradjon el az ember, s így a másodállásban tovább tudja folytatni a munkát, az általam teremtett munkahelyen már nem volt hol kipiheni magam, mert éjt nappallá téve dolgozni kellett, hogy ötről a hatra jussunk.

A harmadik szakaszban, vagyis az utóbbi húsz évben sikerült csak eljutni oda, hogy ezt a kétféle munkarendet valahogy összeillesszem. Bár ekkor már javarészt nyugdíjas voltam, a megélhetéshez ez nem volt elég. Így feleségem kalapüzletében a nap egyik részében továbbra is kötött időben dolgoztunk, de a másik felében már szabadok voltunk, és tudtunk a művészettel intenzívebben foglalkozni.

Munkarend szempontjából bő egy éve indult a negyedik korszak, amikor bezártuk az üzletet, és ténylegesen is megkezdtük a nyugdíjas életet. Persze hetven év felett „későn jött babaruha” már ez. Amit hatvan éven át csinált az ember, abból nehéz kilépni. Így aztán a mostani kényszerkarantén sem sokat változtatott az életrendemen: általában reggel hatkor kelek, ugyanúgy felveszem a munkát, mint régen, s éjfél körül fekszem. De most már valóban úgy, mintha festő vagy képzőművész lennék, kívülről és belülről kötött munkarendben.

Sétatér karantén idejére (a szerző felvétele)

A napközbeni egy-két órás sétámat is megtartom, csak most nem a Margitszigeten, hanem a magaslati levegőjű, napsütötte, negyedik emeleti folyosónkon iktatom be. A karantén tehát még ebben sem hozott lényegi változást, ám azt kár lenne tagadni, hogy – ha ezek után van még egyáltalán lelkem – a bezártság, a szabadság illúziójának elvesztése engem is megvisel.

Alföldi László


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. április 21-én, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük