Kováts-kollázs

::: Megnyitó parafrázis Kováts Albert írásaiból


Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Művészek gyakran számolnak be arról a jelenségről, amikor „a kép festi önmagát”. Nem a művész szándékai ellenére, de nem is kifejezett, tudatos akaratával történő képalakulási-szerveződési eseményekre vonatkozik ez a megfigyelés. A felületen megjelenő bizonyos formai jelenségek magukhoz vonzanak velük egy ívású, rokon formációkat, ezek kényszeresen mintegy „hozzá rendelődnek”, s a kép olykor a festő számára is váratlan, eredeti elképzelésétől eltérő eredményt hoz.

A stílus születésének apró mozzanata ez, amikor valamely karakteres formai jelenség magához honosítja a környezetét. Az apró esemény gyakran észrevétlen elenyészik munka közben, máskor egy-két műre korlátozódik, kitérőt alkotva a művész munkásságában, olykor azonban új utak elindítója lehet. Minden elkészült mű több következő munka lehetőségét rejti magában, és nem mindig tudatos döntés révén dől el, hogy melyik mű valósul meg, illetőleg, hogy miféle út lesz a benne rejlő út.

Kováts Albert: Aranykapu, 2011. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)
Kováts Albert: Aranykapu, 2011. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)

Holott maga a képzőművészeti alkotás is ezernyi gyakorlati mozzanatból tevődik össze – jó esetben ezek műegésszé összegződnek, s egy kegyelmi pillanatban szellem költözik beléjük. Hogyan, mikor? Erről tudjuk a legkevesebbet, ezért célszerű a praktikus, azaz látható, megfogható oldalról megközelíteni a művészetet.

Ami első tekintetre elágazások, megtett új utak, s a kezdemények közötti átvillódzások együttesének látszik, valójában azonos életérzésben, gondolatkörben és plasztikai szemléletben fogant egyetlen sorozat, amely spirálhoz hasonló módon kanyarog következetesen előre. Egy századunkra jellemző alkotói magatartás rejlik e mögött, amely nem hisz abban, hogy volna egyetlen megoldás, vagy mindenre választ adó egyetemes mű. Ehelyett apródonként, több oldalról, több irányból próbál az igazság nyomába jutni.

A formakapcsolatokban, alakszövedékekben, tárgyiasuló emberi mélység, az alkotói személyiség gazdagsága azonban, ha képzőművészetről van szó, elsősorban nem a lélektani megismerés lehetősége miatt kelti fel az érdeklődésünket és villantja fel a rálátás örömét, hanem mindenekelőtt az az egyedi és megismételhetetlen mód ragad meg, ahogyan megképződik és materializálódik a művész szándéka, törekvése és művészi alkata.

Kováts Albert: Délibáb, 2012. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)
Kováts Albert: Délibáb, 2012. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)

Már első, felszínes megszemlélésekor is az a markáns, határozott irányú formaképzés ragad meg, mely egyrészt kétségkívül magán viseli a művész személyiségéből fakadó kiforrott alakító szándékot, másrészt magában rejti a természet és az univerzum magasabb nézőpontú szemléletét.

Az eszközöket a művész szűk körre korlátozza, hogy az önmagának engedélyezett mozgástéren belül annál szabadabban dolgozhasson. Ezekből szövi, rétegzi Kováts Albert azt a vonalstruktúrát, amely szétfoszló széleivel, ám nagyon is konkrét és szilárd belső rajzával a világról alkotott képünknek, aprólékos részismereteinknek és az Egészre vonatkozó tudatlanságunknak mintegy képzőművészeti allegóriája. Ugyanakkor szemléletes példáit nyújtják a képzőművészeti formálás egyik igen jellegzetes, és kívülálló számára nehezen megérthető fajtájának, amikor is az obligát dolgokkal, tárgyakkal történő elmélyült, intenzív és ismétléssel többszörösen súlyosbított fizikai foglalatosság szellemi szférába csap át, s egyszerű, banális technikai művelet révén az anyag emberi tartalommal, mélységgel, lélekkel telítődik.

Kováts Albert: Kitörési kísérlet, 2010. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)
Kováts Albert: Kitörési kísérlet, 2010. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)

Már az anyagok leleményes kiválasztásában, megtalálásában is látszik a művész eredeti látásmódja. Ám a képépítő anyagok változatos egymás mellé és egymás mögé helyezésével a variabilitásnak a kollázsban rendkívüli ritka gazdagságát éri el. Minden igazság mögött egy másik igazság található, bizonyos szemszögből mindegyik helytálló, az egész együtt mégis átláthatatlan, mert ellentétes és erősen különböző részek egésze. Az egymásra boruló rétegek mindegyike egy-egy részigazságnak látszó jelenség képviseletében cáfolja, vagy támogatja az utána következőt. Kétségek, bizonytalanságok, többértelműségek veszik körül a művészt, aki ezt a valóságot tapasztalva mégis ragaszkodik alkotó munkájához, ami nem más, mint elkötelezettség a valóság vizsgálatára és megmutatására. Magától értetődik, nem tudatos folyamatról van szó, és „kutatáson” távolról sem tudományos módszerek értendők. Az élet sokszoros áttételeken át szüremlik a műalkotásba. A művész érzékenysége, intuíciós és beleérző képessége az alkotás kellő folyamatának és eredményességének döntő feltétele.

Kováts Albert: Szürkebarát, 2011. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)
Kováts Albert: Szürkebarát, 2011. (A Most kőhalom című kiállítás anyagából)

A legszembetűnőbb újítása a képmező megnyitása, ablak, melyen át újabb és újabb beszédes rétegek tűnnek elő, melyeken újabb és újabb ablakok nyílnak. Mintha a kép mélyébe hatolás a valóság mélyébe ereszkedés megfelelője lenne. A művész következetes lépése, amikor ez a képbe befelé ható törekvés kifelé is megnyilvánul. Oka ennek az anyagfelhasználás egysége és kollázsszerűsége mellett az is, hogy Kováts Albert a mű hátterét építi, mintegy lépcsőt épít a mélység, majdhogynem a végtelen felé.

A hagyomány és újítás, a rész és egész, az idézet, a töredék és a talált tárgy kérdése mind ott rejlik művészetében. Mindezeken túl azonban egyszerűen mint képek a szem számára szolgálnak izgalmas, intellektuális örömmel.

Összeollózta és egyberagasztotta: Alföldi László


Elsőközlés | Forrás: Alföldi László archívuma
Készült 2013. április 1-jén Budapesten, Kováts Albert Most kőhalom című kiállításának – el nem hangzott – másodmegnyitó-szövegeként, illetve ujjgyakorlatként a ténylegesen elhangzott megnyitóhoz | A szövegrészletek, a festő nevét kivéve, Kováts Albert két esszékötetéből valók | A tárlat metafizikája (Liget Műhely Alapítvány, 1999.); Emlékkiállítás (Faur Zsófi – Ráday Galéria és Kiadó Kft.)

Comments

  1. Képszabó says:

    Minőségi, bár más célra készült, de a szabad asszociációs készséget megbirizgáló anyagból nagyot alkotni. Nem kevesebb a kollázsművész dolga.
    Hogy ez szöveggel is működik, azt most megtapasztaltuk és nem felejtjük.
    Nagy vagy, Laci!

  2. K. A. says:

    Azt azért tudni kell, hogy Alföldi László itt, nagy ravaszsággal, az én nevemet (a szerzőét) csempészte azoknak a neve helyébe, akikről a cikk- és megnyitó-részletek eredetileg szólnak. Mert az a véleménye, hogy ezekben az írásokban a saját művészi törekvéseimet vetítettem másokra (vettem észre másokban). Tehát nem öndicséretről van itt szó, kérem.
    K. A.

  3. Arnolfini Szalon says:

    Kováts Albert fenti megjegyzése jogos. Bár erre a játékra az esszékollázs alatti információs blokk is utalt – “a festő nevét kivéve” -, nem baj, hogy ez így, kifejtve is olvasható. Még akkor is, ha kizárt, hogy Kováts Albert ismerőiben az öndicséret gyanúja egy pillanatra is felmerülhetett volna…

  4. Alföldi László says:

    Nem akarom tovább cifrázni a dolgot, de a könyv és annak szelleme akkor él, ha olvassák és továbbgondolják. Nem “Kováts-hét” lenne, hanem “Kováts-hónap”, ha valaki kikeresné a két könyvből a tizenkét idézetet; annyit a könnyítés kedvéért elárulok, hogy csak hat esszét kell megtalálni hozzá. Albert írásai megérdemlik az újraolvasást, mert az idő távlatában egyre jobban igazolódik, hogy helytállóak. A. L.

  5. Alföldi László says:

    Pár napja készülök Kováts Albert Semmelweis szalonban megnyíló kiállítása alkalmából tartandó beszélgetésre, és tegnap újra elővettem két könyvét, a Tárlat metafizikáját és az Emlékkiállítás címűt. Arra most nem volt időm, hogy újra olvassam a több mit ötszáz oldal terjedelmű szöveget, de az évekkel ezelőtti aláhúzott részeket és jegyzeteléseket átolvastam megint. Ma viszont az interneten elérhető anyagot böngészem, és legnagyobb meglepetésemre találom ezt az írást, amiről már megfeledkeztem. Újra felidézve azt látom, hogy Albert festészetének kulcsa mégis csak itt van elrejtve, a másokról szóló írásaiban. Férfias szemérmesség ez, a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek esete. Ez a megszüntetve megőrző attitűd az a magasabb nézőpontú látás, amit filozofikusnak is nevezhetünk, és ami a festészetében is megnyilvánul. És, hogy én se essek az öndicséret gyanújába azzal, hogy magamat idézve mondom mind ezt, számomra Albert szövegének érdeme ennek a felismertetése.
    A.L.

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük