A nemtelen anyagok felragyogtatása

::: T. Horváth Éva képei elé


Jelen tárlat annak a sorozatnak a része, amelyet Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából tavaly decemberben indítottunk el a budaörsi könyvtár galériájában. A mester–tanítvány viszonyt bemutató hat kiállítás, amelynek ez a harmadik állomása, olyan egységre törekszik, ahol a teljes kép csak visszafelé nézve, a részek egymáshoz kapcsolódásából bontakozik majd ki. Az egyes bemutatók így egyszerre több feladatot látnak el: az alkotó egyéni törekvései mellett megjelenik bennük a mesterhez való viszony és a tanítványok munkáinak egymáshoz való kötődése is.

T. Horváth Éva tárlatánál az összefüggések megértéséhez a Virágcsendélet című képtől érdemes elindulni. Ez a kilencvenes évek közepe táján készült, amikor Évánál a „Fischer-korszak” éppen befejeződött. Érdekes kapcsolat volt ez mester és tanítvány között, hiszen míg a hetvenes években Fischer Ernő a szegedi főiskola tanszékvezetőjeként semmiféle hatást nem gyakorolt Éva munkáira, a nyolcvanas évek közepétől a Budapesti Pedagógus Képzőművészek Stúdiójában mint érett alkotót jelentősen befolyásolta. A kilencvenes évek kezdetétől pedig, a Budaörsi Műhelyben, már kölcsönösen hatottak egymásra. Igazolja ezt Fischer 1999-es Virágcsendélete is, amely éppen az itt látható kép analógjaként, ráadásul Éva által festett alapra készült.

T. Horváth Éva: Virágcsendélet, 1995.
T. Horváth Éva: Virágcsendélet, 1995.

Az előző kiállításon, Kölűs Judit munkáinál láthattuk, amint a mester és a tanítvány alkotói módszerében egyre inkább előtérbe kerül a képi történés, ami az Archaikus mozgás című, 1997-ben készült Fischer-műnek is a lényege. E kép, amelynek alapját szintén Éva készítette, s amelynél a Golgota alcím még utal a reális történés valamiféle szimbólumára, már szinte teljesen absztraktnak tekinthető. T. Horváth Éva innen lép tovább, amikor – nem teljesen elhagyva a szimbolikus formaképzés és a képi történés tanulságait – kilép a térbe, és alkotásaival a látvány metaforái felé veszi az irányt. A kétezres évek elején elkészíti a több tucat – egyenként 2×1 méteres – elemből álló, Labirintus című paravánrendszerét. Ehhez legalább száz négyzetméteres kiállítótér kellene, amilyet nem könnyű találni. A bemutathatóság érdekében Éva később redukálta a méreteket, de továbbra is a térben terjeszkedett. Az itt látható három doboz-kép már ezt az időszakot példázza.

T. Horváth Éva: Doboz-képek, 2007
T. Horváth Éva: Doboz-képek, 2007

A talált tárgy mint műalkotás Marcel Duchamp 1910-es években alkotott munkái óta közismert és elfogadott műfaj. Első ránézésre Éva dobozai is ide sorolhatóak lennének, ám nála a kiselejtezett íróasztalfiókok már nem csupán talált tárgyak, sokkal inkább egy térbe kiterjedt táblakép hordozóeszközei. Persze itt is fontos a kiválasztott tárgy formája, mérete, arányrendszere és szegényes anyagszerűsége, ám ezeket a ráfestett és rákollázsozott rétegek lényegében felülírják. A mögöttük levő tükör pedig kiegészíti a konkrét téri és plasztikai viszonyokat egy virtuális dimenzióval, végképp a látvány metaforájává változtatva az alkotást. Nem posztamensre helyezett szobrot vagy keretbe zárt festményt látunk tehát, hanem térben szétáradó doboz-képet, amely esztétikai szempontból felmutatja az előbbi műfajok sajátosságait, de átlépi azok határait, s a látvány egységében teremt szintézist. A hordozható úti oltárok mintájára készült művek sok rokonságot mutatnak Fischer Ernő 1987-es Hommage a Van Eyck című alkotásával.

T. Horváth Éva: Feltoluló rétegek, 2011
T. Horváth Éva: Feltoluló rétegek, 2011

A következő kiállított munka már egy későbbi időszakot reprezentál, s visszalépést jelent a térből a síkba – de nem annyira, hogy hagyományos értelemben vett táblaképnek nevezhetnénk. Az egymásra rétegzett anyagok kiváltotta felületi, térbeli mozgás miatt inkább domborműről, vagy – Kováts Albert festőművész szóhasználatával – síkplasztikáról beszélhetünk. Éva utóbbi években készített nagyméretű munkáira főleg ez a technikai megoldás jellemző, de anyaghasználata a hulladékpapír mellett kibővült különféle módon megmunkált textilekkel és egyéb applikált tárgyakkal.

Az eddig említett három alkotói fázis formaalkotása önmagában is nagy utat járt be a szimbolikus formaképzés módszerével elkészített virágcsendélettől a téri alkotások látvány metaforáján át az anyagok metamorfózisáig (vagy ahogy Szilágyi Ákos költő nevezte: az anyag apoteózisáig). A negyedik kiállított műcsoport darabjai, a pizzás dobozok újabb váltást hoznak, ám egyúttal az előző állomások minden tanultsága, alkotói tapasztalata is összegződik bennük.

T. Horváth Éva: Pizzás dobozok, 2013-15.
T. Horváth Éva: Pizzás dobozok, 2013-15.

A formátumukban az óriásparavánok óta megfigyelhető méretcsökkentési trendbe illeszkedő pizzás dobozok három eltérő szemléletű ciklusra oszthatók. Az első csoport még kötődik a Virágcsendélet hagyományos festői megoldásához, olyannyira, hogy egyes darabokon virágmotívumok is fellelhetők. A második sorozat absztraktabb darabjaiban már jobban érvényre jut az anyaghasználat, előtérbe helyezve a formatartalom sajátosságait. Lefedettségük ellenére sok esetben e két ciklusnál is láthatók maguk a pizzás dobozok, ám igazán tartalmi jelentőséget csak a harmadikban kapnak. A fekete képekkel visszajutunk a talált tárgyak világához, s a köznapi, elhasznált hordozóanyagok főszereplővé válnak. A megmunkáltság redukciója nyomán az érzékileg felfogható esztétikai tartalom helyébe a gondolatiság kerül, s így a szimbolikus forma részben allegorikussá válik. Ezzel T. Horváth Éva egyre inkább eltávolodik mestere világától, illetve egykori alkotótársai ma is használt szemléletbeli megközelítésétől. Ez utóbbi az elkövetkező két tárlatnál, Csengery Béla és jómagam munkáinál is kiütközik majd.

Az első két kiállítás – Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely „Öten” alkotócsoportjának közös bemutatója, illetve Kölűs Judit tárlata – még talán azt sejtette, hogy Budaörsön a kilencvenes években valamiféle Fischer-iskola volt kialakulóban. Ezúttal azonban láthatjuk, milyen távolságba kerülhetnek egymástól mester és tanítvány, valamint tanítvány és tanítvány azonos alapokból induló egyedi törekvési. Iskola tehát nem jött létre, ugyanakkor Éva munkái mégis azt igazolják, miként lehet megszüntetve megőrizni azokat az általános értékeket, amelyek messze túlmutatnak egyes korok lehetőségein, s gondolatilag hogyan lehet továbbvinni azokat, talán az idők végezetéig. Mert ahogy Fischer Ernő hitt az örökkévalóság ígéretében, ez a tanítványokra is jellemző – ha nem is a hit, de legalább a vágy arra, hogy beteljesülhet.

Áttételesen erre utal T. Horváth Éva ars poeticája is, amelyet egy 2003-ban megjelent katalógusában így fogalmazott meg: „Festőként a képzőművészet határterületei vonzanak. Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani.”

Alföldi László


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
A 2015. február 4-én Budaörsön, T. Horváth Éva munkáiból rendezett Hommage a Fischer Ernő című kiállás megnyitójának szerkesztett változata | Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galériája, Budaörs | Megtekinthető 2015. február 28-ig

Comments

  1. Képszabó says:

    Hú, ezeket a fiókokat én láttam még üresen…
    Nagyon klassz munkák!
    A pizzadobozok is zseniálisak.
    Látjátok, nem szabad semmit kidobni!
    Én mostanában találtam meg néhány 30 éves papírdarabkát. Tudtam, hogy egyszer még jó lesz valamire.
    Jó is lett.

  2. snk says:

    Jók a dobozok, a kiállítás, a fekete képek pedig kiemelkedően jók. SNK

Hozzászólás a(z) Képszabó bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük