Zöldvarázs

::: Zsombori Erzsébet „Zsimbi” és Mayer Hella kiállítása elé


Amikor gyerekünk születik, fürkésszük, vajon melyik szülőre, felmenőre hasonlít. Nem csak az kerül szóba, kinek a szeme, a testalkata, természete, gesztusai, hanem az is, hogy jó vagy akár rossz tulajdonságait kitől örökölte. Azt gondolhatjuk, ha tehetséges szülő gyereke örökölte felmenői tehetségét, szerencsés csillagzat alatt született. Ez nem így van. Nem azt mondom, hogy nem szerencse ez, sok mindenben kaphat segítséget, de a legnehezebb ezzel a megörökölt tehetséggel sáfárkodni, mert nem indul tiszta lappal, nem lehet elődeinek utánzója. A görcsös túlszárnyalás sem fontos, mert művészetet nem lehet colostokkal mérni. A tehetséges utódnak új úton kell járnia.

Most anya és lánya, Zsombori Erzsébet – művésznevén Zsimbi – és Mayer Hella kiállítását látjuk, de a családban nem csak ők ketten művészek. Ha megnézzük a két terem képeit, azonnal szembetűnik: meglépték mindketten azt a bizonyos új utat, amit maguknak kellett kitaposniuk. Anyja és lánya művei nagyon különbözőek, és mégis hasonlóak. Az alapmotívum feloldódás a természetben, transzcendencia, finoman és érthetően.

Zsimbi a selyem útjára lépett; síkos terep ez. Technikában sem követte elődeit, új megoldásokat keresett, ötvözött többféle módszert, míg kialakította sajátos festői technikáját. A szeretet, a gyermek játékossága szólal meg, gyöngéden, rendkívül őszintén. Ez még önmagában nem lenne művészet, ami mégis azzá teszi, az az, hogy formakészségét felhasználva a látványt szigorú rendbe, kompozícióba szervezi. Ez lélekállapot is, benne a derű, az örök vágy a jóra, a szeretetre, a bűntelenségre.

Zsombori Erzsébet „Zsimbi”: Íriszek

Festészetében a pillanatot ragadja meg, improvizatív módon. Ez a technika nem teszi lehetővé az utólagos javítást, ezért nagy koncentrációt és mesterségbeli tudást igényel. Képeinek sajátos atmoszféráját a természettel való azonosulás és a természet adottságainak elfogadása adja. Ez alapozza meg azt, hogy a néző is könnyen befogadja az alkotásokat, és csak később gondol bele, hogy a Zsimbi által ábrázolt természet mennyire bonyolult tud lenni. Képeinek dinamikáját ez a paradoxon adja. Virágai, virágszálai értelmezhetők úgy, hogy azok az ember belső tartását, belső rezdülését fejezik ki, ő így rezonál a világra. Eggyé válik a természettel. Költői műveit lendületes és merész kompozíciók és éles színkontrasztok jellemzik.

A kiállítás címét olvasva – Július zöldben – ugyan mi másra gondolhatnánk, ha nem a természetre? Mégpedig a zöldellő természetre, amely burjánzik körülöttünk, és életerőt sugároz. A nyári, virágzó rétekben való gyönyörködésünk során könnyen megfeledkezünk a kiszáradt fákról, szélviharoktól gyökeresen kitépett fákról, erdőtüzektől letarolt területekről. De a gyorsan elvirágzó s többnyire gyomnövénynek tekintett pipacsban, amely leginkább az érzékiséget szimbolizálja, ugyanúgy kifejeződik az esendőség és az elmúlás.

Zsombori Erzsébet „Zsimbi”: Bújócska

Humort is látni képen, finom öniróniát, ami az önismeret egyik fontos ismérve. Az első kép a teremben Önarckép című. Ne döbbenjünk meg, hogy egy bohócot látunk. Játékosság ez is. Zsimbi bevisz minket az erdőbe, átvitt értelemben is, mert nem csak idillt látunk. Menjünk közel a képekhez: mennyi apró, sejtelmes részlet bukkan elő, madarak, fekete macska, a fatörzsben is bagoly figyel, és még rengeteg bagoly néz ránk bölcsen, sokféle, ahányféle ember létezik a világon.

Zsombori Erzsébet „Zsimbi”: a semmi ágán

Itt a költészet is, feketén-fehéren, nem csak kinyomtatva. József Attila Reménytelenül című verséből idézve, a két kis madárka a semmi ágán ül, a kép címe szerint. A kép mint parafrázis mégse ezt sugallja, csőrükben négylevelű lóherét tartanak. Vagy csak én látom reményteljesnek? A lényeg, hogy mit vált ki a kép a nézőből, mert néha a festő maga sincs tudatában, hányféle olvasata lehet egy képnek. Zsimbi gyakran épít be képeibe zenei motívumot, kottát, hangjegyeket. Most nem hozott ilyen képet. Otthon hagyta a zenét? Nem hagyta otthon, képei így is zenélnek, halkan, sejtelmesen; nyissuk ki a szemünket és hallani fogjuk.

Mayer Hella: Hazatérés 8 (Úton holdfényben)

A kis teremben Hella alkotásait képregényként is olvashatjuk. Sajátos kompozíciós rendje megragadó, képein mindig történik valami elmondhatatlan, valami szokatlan. Gyerekeket látunk, vagy magányos kislányt. Úton vannak, Úton holdfényben, csak éppen Hold sehol. A kastély éjfekete, az égen jéghegyekké dermedt felhők, fehér minden, de nem hó hullott. Kislányok keresik az utat. Szürke falak, széttöredezett labirintus szerteszét. Színesedik a kép, Valamit elvesztettem, még a kastély romja is levetette piros tornyát, csak lyukacsos homlokzata áll. A dolgok helye vajon hol van? A kastélyrom piros háztetőit a földre szórta, mint felfordult piramisok fekszenek, bennük eltemetve az elmúlt idő. Szobor helyett sok törmelék, nincs biztos hely, a szobrok nem mozdulatlanok, nem mozdíthatatlanok, ledőlnek, vagy ledöntik őket.

A kislány nem szappanbuborékot fúj, hanem felhőt, hozzánk is szól, Fújjál velem felhőt, fúj a szoborrá vált madár felé, hogy az talán elszáll valamerre. Honnan hova repülnénk? Semmi se biztos, az sem, ahol vagyunk, a vízen szobrok is úsznak, még nem süllyedtek el, a kék víz sötétzöld, tömör hullámokat vet, szigetek vagy sziklák lennének? A kislány kacsák között zöld szőnyegen áll, az talán varázsszőnyeggé változik, és elrepülhet vele. A vízben egy kiskacsa úszik, el lehetne énekelni: Kiskacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül, Lengyelországba. Hella gyakran alkot sorozatokat. Olvassátok ti is ezt a képregényt, sajnos helyszűke miatt hiányzik jó néhány képkocka, de a néző is tegye hozzá a saját fantáziáját.

Mayer Hella: Visszatérés 4. (Szobor helyett)

Hella képei levegősek, tágasak. Szertelenül jár-kel, mintha folyton keresne valamit. Képein a kislány a főszereplő, akkor is, ha nincs ott. Ő mindent mozgásba hoz, ő az, aki labdába rúg, ami az égen vöröslő napocskává szelídül, követjük tekintetét, a kislány szemével látunk. Hella új, nem létező perspektívába helyezi a tárgyakat, magát a teret és a személyeket. Olajfestményén családot is látunk, kilátón állnak, lebegnek; a messzi, méregzöld hegyek és a csupasz föld szürreális hatást kelt. Fű nem nő. Itt is a hiány érzékelhető, akárcsak a következő képen, a messzi hegyek fenyegetően sötétek, növény sehol. Tánc kézen fogva. A természetet leigáztuk, energiaforrását kizsákmányoltuk, s szép lassan teljesen elpusztítjuk. A kompozíció itt szinte absztrakttá válik.

Mayer Hella a gyermekkort teremti újjá, nem tud, és talán nem is akar elszakadni a gyerekkor világától. A lélek változását keresi, és tárja fel. Kislány figurája nincs mindig egyedül, társai madarak, tárgyak, szobrok. A kacsa a szabadság jelképe, szállhat, mint a lélek, mint a gondolat. Még ha épp totyog is. Vándor. És mi is vándorrá válunk. A magány különös rajzolatát látjuk, a lélek bensőséges kitárulkozását.

Mayer Hella: Visszatérés 19 (Honnan hova repülhetnénk)

Az elhagyott vidámparkban a kis vonaton nem ül senki, a körhinta hajói magányosan állnak, azt sem tudni, mi tartja őket a levegőben. Fel vannak függesztve, a szó szoros értelmében is. Egyik képen az egész jelenet befejezetlen, homályos, enyészik. De van remény. Két aprólékosan kidolgozott, vidám színekkel megfestett lovacska rohan be a képbe, nem látni hova futnak, a tér üres, bármi lehetséges, a hátára pattanhatunk, még nincs minden veszve.

Pontosan ötven évvel ezelőtt, július 20-án lépett először ember a Holdra. Neil Armstrong űrhajós, amikor onnan felnézett az égre, egy gyönyörű kék égitestet látott, a Földünket. A lapos föld elméletét hirdetőket ez se győzte meg, de ne foglalkozzunk ezzel. Rajtunk múlik, hogy ilyen marad-e Földünk, a kék bolygó, hogy élhető marad-e.

Hogy a növények is éreznek, azt tudjuk. Neurobiológusok újabban azt kutatják, hogy a növények rendelkezhetnek-e tudattal, tanulnak, gondolkodnak-e. Szerintem inkább az a fontos, hogy mi emberek gondolkodjunk, és ne romboljuk le a természetet. Ez a kiállítás erről is szól. Ne csak a képeken legyenek jelen az erdők, mezők, maga a természet.

Ha Zsimbi képeinek címét elolvassátok, gyakran találkoztok a Zöldvarázs címmel. Így legyen. Zöldvarázs.

Abafáy-Deák Csillag


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2019. július 20-án, a Zsámbéki Művelődési Házban, Zsombori Erzsébet „Zsimbi” és Mayer Hella Július zöldben című kiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2019. szeptember 10-ig

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük