::: Párosesszé Ernszt András és Körei Sándor közös kiállításáról I.
Mottó: A művészet átadja azt, amit a szavak elrejtenek. (René Magritte)
A vágy titokzatos tárgya Luis Buñuel híres filmjében egy nő. Lehetetlen megvásárolni. Ernszt András és Körei Sándor „A Longing for Gaia” című közös tárlatának titokzatos tárgya a Föld, a természet, amely szintén nem eladó, ha időnként adják-veszik is egy-egy részletét. Bezártságra ítélt virágok, elporladnak, elszáradnak, egy antropocentrikus ökoszisztémát sugallva. A természet halála és haldoklása szemünk előtt zajlik (Körei: Kék üvegváza pünkösdi rózsával, 2024, Kék üvegváza szalmarózsával, 2024).
Körei Sándor méretre szabott üvegtárolói az őrzés, megőrzés, az érinthetetlenség, a csendélet paradoxonját jelentik (Körei: Orchealis Luminis, 2024), azt, hogy megöregszünk, de nem akarjuk, hogy ez bekövetkezzen. Atomokra bomlunk. Évek, évtizedek múlva. Ezek a tárlók, ha megmaradnak, mutatni fogják a változás fázisait. Mai világunk is – a szépségipar és a reklám – azt akarja elhitetni, hogy nem változunk, lassíthatjuk az időt, az öregedést.
Ezek a tárlók sóhajok is. Nem halljuk a virágokat, pusztulásuk sorsszerű, előre eltervezett. Nincs visszaút, nem nyílnak újra. A csendélet más kifejezéssel nature morte. Halott természet, a csendélet mégis örök mozgásban van. Mintha egy filmet látnánk, szemünk előtt pereg az idő, a változás. Ahogy tudós kísérletekben is nyomon követik az egyes változatok kimenetét. Türelem kell a kísérlethez, akarat, rugalmasság, elengedés, kitartás és józan ész. Hit valamiben, mert sosem az számít, mi az, amit tudsz, hanem az, hogy mit teszel, véletlenül és/vagy módszeresen, következetesen, nagy-nagy türelemmel. Türelmesnek lenni annyi, mint jelen lenni és odafigyelni valamire, valakire, magunkra. Figyelni a változást, az átalakulást, a természet és az emberi beavatkozás komplex viszonyát, helyzetét.
Lélekállapotok a tárlók. Mi nézők vagyunk a virágok, amelyek az embert is szimbolizálják. Az üvegtárlók az ember és a természet kapcsolatára irányítják figyelmünket, az ember felelősségére. Vajon otthon van-e itt a Földön, érzékszervei mit jeleznek?
A tárlat egésze a természethez való újrakapcsolódást, az ökoterápiát hangsúlyozza. A vágy titokzatos tárgya a természet, amely gyógyító erővel bír, már néhány, rendszeres jelleggel a természetben töltött óra pozitív hatással lehet az egészségünkre és a mentális jóllétünkre.
A tárlók csendje az emberi lélek csendje. Meditatív csend (Körei: Narancssárga üvegváza sáfrányos szeklicével, 2024). Hogy nem vagyunk halhatatlanok, hiába vagyunk részei a természetnek; a természet, a Föld, az univerzum is változik, idővel átalakul, megszűnik létezni korábbi formájában. De a jelen igazi kérdése az, hogyan is vagyunk jelen a titokzatos természetben? Természetbe vetettségünk mélyén ott van a kölcsönösségnek, az egységnek a tudata, amelyet sokszor elfelejtünk. Az alkotók műveikkel a kölcsönösségre és az egység tudatára irányítják a néző figyelmét.
Ernszt András festményeit látva úgy érzem, hogy mintha egy ködös és derengő, napos, titokzatos őszi tájban sétálnék (Ernszt: Narancsos áttetsző, 2023; Derengés, 2023), amikor a lombkoronák színeket váltanak, lila, kék, narancs és vörös árnyalatok szövik át a zöld tájat. A vörös szín az élővilág nagy része által elrettentő jelzésként értelmeződik. A levelek egyszerre védenek a Nap erős sugarai ellen, és riasztják el a rovarokat is, kiaknázva a pigmentáció természetes változásait. Ropognak a lehullt levelek, őszi eső illata száll, összekeveredik a friss földdel.
Az alkotó a festőkéssel felhordott festékkel, az organikus, biomorfikus formák precíz, matematikai rendezettségével és szerkesztettségével teremti meg a tájkép térbeli illúzióját, az őszi levelek tektonikáját. Hantai Simonhoz hasonlóan Ernszt András is a valóság anyagi komplexitásának, kozmológiájának és rétegzettségének festői feltárásában, a természet elemzésével és megértésével keresi, találja meg a saját releváns, az erők és az energiák együttesét hordozó absztrakt művészeti kifejezését.
Intuitív módon, illetve absztrakt gondolkodással és művészi jelekkel, formákkal az univerzum örökkévalóságában az adott, szemlélt, elemzett mikrojelenségre, létező és/vagy lehetséges helyre, a festészeti színekre koncentrál, a káosz mögötti rendre és a talányra, mi végre mindez kérdésre ösztönözve a nézőt (Ernszt: Lebegők II., 2024). A szépség miatt? A látvány miatt? A természethez viszonyuló magatartásunk miatt? A láthatatlanon innen vagy túl létezik a valóság, amely megismerésre csábítja az embert?
Ernszt András minden alkotása reinkarnáció is? A valóság húsa bomlik, amit látunk, az már nincs is, csak lesz. Testi dimenziókat ad a színeknek és formáknak, az élő és lüktető anyagnak, a természetnek (Ernszt: Lebegők I., 2024). A formák és színek zenei ritmusa feszült és diszharmonikus, vallomás is, innen jöttem és ide térek, minden mélység és magasság ellenére. A tér gödreit láttatja, a süllyedés és merülés, az eltévedés lehetőségét. Az elveszettség világát is megteremtve, és a reményt, hogy megtaláljuk helyünket ebben a világban.
Nem lírikus festő, inkább drámainak, már-már puritánnak mondanám. Konstruktív elme. Építkezik az egyszerű formákkal és színekkel, amelyek zakatolnak a kompozícióban, mint télen a jégdarabok, zajlanak, hangjuk keletkezik, az ütközések hangját hallom, bezárnak a festői megfogalmazás kizárólagosságába, nyugtalanságot ébresztve. Mint zenében a tört akkordok. Nem más ez, mint a természet kontinuuma, egyszerre távolság és közelség, megértés és megismerés, titok és sóhaj, élet és elnémulás (Ernszt: Erdő a határon túl I., 2024; Erdő a határon túl III., 2024).
Ernszt András formái és színei jelek és jelképek, nyomok és útelágazások, szűkülő szemrések, a horizont és a tér hiánya, az alkotó mint vándor, a keresés és találás reményével, örömével rója mindennapjait a természetben (Ernszt: Párbeszéd, 2024). Lehetőségek, állapotok százával, a lét titokzatosságával szembesül, újra és újra elemire szedi szét a látványt, és új módon rakja össze elemeit.
Hasad az alkotói elme, hogy beilleszkedjen a mindenségbe. Ahogy az atom is hasad a részecskegyorsítóban, a Nagy Hadronütköztetőben (LHC-ben), és még nem ismerjük a sötét anyagot, amely a világegyetem tömegének kilencvenhat százalékát alkotja. Létünk titka ez. Nincs rá végleges válasz, ahogy a festészet titkára sem.
A folytonos szökésben lévő természetre (Gaiára, a vágy titokzatos tárgyára) hagyatkozik Ernszt András is, és kísérletezik (Ernszt: Áttörés, 2024), annak tudatában, hogy minden élő és élettelen elem egymásra hat, és az emberi lét elválaszthatatlan a természet rejtett törvényszerűségeiről.
Abafáy-Deák Csillag