::: Fürjesi Csaba kiállításáról
Mottó: …ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben! Nem ok nélkül kaptad. (Szabó Magda)
Rejtély és melankólia köt szövetséget a szinkronicitással Fürjesi Csaba, a Salzburgban és Budapesten élő festőművész a The Space Contemporary Art Galleryben bemutatott műveiben. Humánszinkron a figyelemfelkeltő címe a tárlatnak. A szinkronicitás elméletét a pszichológiában száz évvel ezelőtt C. G. Jung alkotta meg. Az elmélet egyszerűen fogalmazva az egymással kapcsolatban nem álló események előfordulását jelenti, ami lehetetlennek tűnik, és inkább véletlennek nevezzük. Jung szerint a szinkronicitás a spirituális ébredés kulcsfontosságú eleme, az egocentrikus gondolkodásból a felismerés felé irányítja az egyént, hogy szorosan kapcsolódunk másokhoz és figyeljünk ezekre a rejtélyekre, jelekre. Hihetővé válik a hihetetlen, bár a rejtély rejtély marad, a melankólia érzése ott bujkál tudatunk mélyén, érintettek vagyunk.
Az idő olyan rejtély, amelyről mindenkinek van személyes tapasztalata. Miért a múltra emlékezünk, miért nem a jövőre? teszi fel a kérdést a világhírű fizikus, Carlo Rovelli Az idő rendje című bestsellerében. Mi vagyunk az időben, vagy az idő létezik mibennünk? Mit jelent az valójában, hogy az idő „folyik”? Mi köti az időt a mi szubjektív természetünkhöz?
Fürjesi Csaba köztes és mitikus terei, montázsai, portréi balladai tömörséggel és szívet fagyasztó ambivalenciával bírnak, szaggatottak, hiányosak, homályosak, sejthető részletekből állnak össze, miközben lényeges elemeket kihagy, elhagy belőlük. Lélektani pillanatokat, történeteket látunk, az idő dimenziójának kitágításával új helyzetet teremt, átértékel, átír. Mondhatnánk azt is, hogy beleír a képbe, egy neoncsőfénnyel, mintegy Laokoón kígyóját felidéző motívummal. A lírai fénykép megszűnik réginek lenni, líraisága drámai mozzanattal bővül (Származás, 2016), a két gyerek nyaka körüli fénygallér kaloda is lehet.
Az Ölelés (2020) című alkotáson csak a ruhát, annak is csak egy részletét látjuk, a többit kiegészítjük, emberi lényt képzelünk hozzá, emberi arccal. Fürjesi kitakarja a képből a figura alakját, csak idézi, mintha emlékezne arra, mit is hordott régen a családban a nagymama, vagy valaki más. Az emlékezet esetlegességére utal, nem minden részletre emlékezünk, de képesek vagyunk mégis valamit felidézni, a múló idővel szembe szállni.
Távol áll tőlünk, hogy művei kapcsán az apokalipszis szót emlegessük, de a látott képek a bibliai Jelenések könyvét is eszünkbe juttatják. Fürjesi Csaba alkotói oeuvrének tartós pillére a múlt és a jelen kapcsolata, a múlt megjelenése, tovább élése mindennapjainkban. A múlt feltérképezése, elfogadása, megőrzése. A látomás formák fesztelensége (Szentnek tűnnek II., 2021), többrétegű alkotás, átvitt értelemben is, kiindulási pontja szinte triviális, párizsi kirakatkép, a kirakatbábuknak könnyű szentnek lenniük, még köpönyeget is válthatnak, azt sem vethetjük a szemükre.
A szerencse szó sem köznapi értelmében jelenik meg képe címeként (Nem tudom elkerülni a szerencsémet, 2021). Kafka metamorfózisaként egy nem létező világba nyerünk bepillantást, ahol a felszarvazás ténye a felszarvazott előnyére válhat, válik. Büszke rá, meg is simogatja új szerzeményét. Komikus és szatirikus egyszerre. Jelenből az ismeretlen jövőbe lépünk. A diptichon első darabja (A másság elfogadása, 2021) a sors váratlan húzását éri tetten, figurájában ott van a jövendölés a jelenről, a vállon ülő holló a végzet hírnöke, tanúja.
Fürjesi Csaba az expresszív és metaforikus képi kifejező eszközökkel az emberi észlelés és figyelem szétszórtságát hangsúlyozza, az ember belső tudatának mélyrétegeit és a közhely, a látszat világát állítja párhuzamba (A másság elfogadása, 2021; Származás, 2016). A szinkronban való lépés iróniája megkapó és lírai, gyermeki hevülete, tisztasága nem tagadható (Tehetség, szorgalom, kitartás, 2020). A lépések harmóniája, egyidejűsége talán sejteti, az életben nem így fog történni, valami mindig közbe fog jönni, sokszor hiába van meg a címbéli három dolog, kevés lesz hozzá, hogy sikeres, eredményes legyél. Egy személyt látunk három alakban, vagy három különböző alakot – eldönthetetlen. Egyenembereket akarunk nevelni? Senki se lógjon ki a sorból? Mert az élet mindent átírhat, megkérdőjelezhet (Privilégium, 2020).
A világ abszurditására mutat rá (Szentnek tűnnek II., 2021; Árfolyam, 2022), a létezés anomáliái visszatetszők, de elfogadjuk, vagy beletörődünk, hogy mindennapjaink részesei, és nem mindig látjuk át a hálózatok összetettségét. Fürjesi Csaba művei a részletekben az egészet szólítják meg. Az alkotások a világgal és önmagunkkal való kommunikáció fontosságát jelzik. A párbeszédet, a kimondást; sokszor elég csak kérdezni, nem mindig a válasz a fontos, egy kérdés is lehet a megismerés eszköze, koncentrált figyelemhez vezet, mert a kérdést is érteni, a benne rejlő energiát érezni, felfogni kell (Azt mondják rólam, más vagyok I-II., 2020).
Személyes és kollektív sorsokat látunk (Nem tudom elkerülni a szerencsémet, 2021; Black Jack, 2019), a függőséget és a vágyat, hogy kötöttségmentesen élhessünk, szabadon. Fürjesi nem kaszinózik (Black Jack, 2019), bár látjuk a kártyalapokat, terítve az asztalon, nem tudjuk, cinkelt lapok-e, vagy csak a szerencse dönti el jövőnket; az alakok függenek, úsznak a háttérben, mint tornászok, táncosok, nem tudni, szilárd talajon landolnak-e, vagy minden függőben marad, a sorsunk, a jövőnk. És van még dobásunk? Az emberi lény jelenléte és nem jelenléte, átváltozása, eltűnése, felszívódása a szerencséhez is köthető. A képpel párhuzamba állítható az Időhúzás (2018) című alkotás. Valaminek a végét akarjuk, a lejáratra játsszunk, húzzuk az időt, a kislány arcát pont a pöttyös labda takarja el, a gyerek lábát sem látjuk, nem tudjuk, mikor fog labdába rúgni.
Mi az élet tétje? – kérdezhetjük az Árfolyam (2022) című kép láttán. És hol? – jöhet az újabb kérdés. Elkaptad, nem kaptad, vírus, ebola, vagy valami más. Tesztelnek, nem lehet másként, bizonyosság kell, kizárása bizonyos dolgoknak. Míg az érintés parányi távolsága Michelangelo festményén a teremtés pillanatát rögzíti, Fürjesinél a két tenyér közötti réssel a létezés kerül zárójelbe. Közel a halál lehetősége. A művész családi bútordarabot dolgozott fel, ha közel megyünk, a szekrény kulcslyukát is látjuk, az antik szekrény kinyílt, kulcsa a művész fantáziája, triptichonná vált, nem tapéta, talán inkább parketta lehetne, de nem lépünk rá, a fő falon függ, a három rész kicsit eltolva, életünk ilyen mozaikokból áll össze. Fürjesi aprólékos, sok munkát igénylő nyomtatási technikával rétegel.
Bades Huk egy tengeri üdülő, amelynek környezete ihlette két alkotását és annak lágy formáit és lágy színeit (Bades Huk I-II., 2020). A figurák maguk mögött hagyták a zűrzavaros világot, most szabadok és függetlenek. Fürjesi az üres térrel teremti meg a békét, a figurák közötti laza kapcsolatot, az ideiglenes összetartozást és a vágyakozás, az idő esetlegességét. A kép terét felfoghatják egy platz helyeként is, mondjuk Bécsben. A mozdulatok, gesztusok világa tárul elénk a képek láttán. Emberi portrék, arcok nélkül. Cereden láthattuk a hiánytereket. Most a hiányembereket, akiknek jelene átlátszó is meg nem is. Vannak. Fürjesi a mozdulatokba, gesztusokba sűríti az emberi sorsot.
Jelekké, vonalakká, festékfoltokká vált az emberi arc. Mintha mindent elmondtak volna róla, a sok fotó és vizuális kép (film, tv) láttán nem is lenne igényünk az emberi arcra. Fürjesi ragaszkodik alakjaihoz, a régi fényképekhez is, nincs szó arról, hogy sötét jövőt festene, zárójelbe teszi a kauzális gondolkodást, előtérbe helyezi az irracionálist és az intuitív gondolkodást, miközben a néző végig érzi, itt az alkotó csapdát állított, igenis létezik összefüggés, kapcsolat két esemény, hely, idő között, azaz összetartoznak (Nyugtával a napot, 2015; Unseen, 2021). Egy könnycsepp igazát keressük, akkor is, ha nevetünk közben, vagy sírunk. Rendre nyomás alatt állunk, és választanunk, döntenünk kell, félelemmel, szorongással, nincs garancia a helyes megoldásra.
Az alkotó úgy pásztázza az arcokat, hogy nem is tagadja, azok megismerhetetlenek és kifürkészhetetlenek. És mégis fürkészi őket, nem hagyja nyugodni egy arc, egy emberi mozdulat, gesztus látványa. Az arc már kilépett az emberi testből. Az arc más, több akar lenni a testnél.
Fürjesi Csaba arra kérdez rá, hol állunk és merre tartunk? Humánszinkronja tabló vágyainkról, körülményeinkről, olykor komorabb színekkel, sőt rémképtől sem riadva vissza.
Jövőnket balladai homály fedi? Fürjesi Csaba függönyért nyúl, nem tudjuk, hogy el akarja-e vagy össze akarja-e húzni szemünk láttára. Túl világos van, nem kell annyi fény, vagy fordítva, szükségünk van a fényre, a világosságra? Talán nem is függöny, csak egy piros kockás felső, három gombbal. A háttér dolgozik, a háttér előtér.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos